Nem lehet embereket kinevelni a szegénységből- a generációs szegénység nem attitűdprobléma

Összepakoltam az életemet

Az elmúlt hetek, hónapok nálunk a költözésről szóltak. Tíz évig éltünk egy negyedik emeleti panellakásban, egy éve pedig belevágtunk valamibe, amiről sokáig csak álmodtunk: egy régi Kádár-kockát kezdtünk el felújítani.

Most pedig eljött a költözés. Ahogy dobozokba pakoltam, valójában egy kicsit az egész életemet pakoltam össze. Rengeteget szelektáltam. Előkerültek régi fényképek, sok-sok kotta, írások, füzetek és olyan apró dolgok, amelyekről már azt is elfelejtettem, hogy megvannak.

Megrohantak az emlékek. Egyszerre volt bennem szomorúság és boldogság, és egyre többet gondolkodtam azon, honnan indultam, mi mindenen mentünk keresztül, és mi minden kellett ahhoz, hogy most itt tartsak.

Talán azért is foglalkoztat ez most ennyire, mert az utóbbi időben sokszor kerül elém a szegénység kérdése. Videókban látjuk a vízhiányt, a lakhatási szegénységet, olvasunk generációs szegénységben élő családokról, gyerekekről. És aztán jönnek a kommentek.

Miért nem dolgozik?
Miért vállalt gyereket?
Miért nem tanult?
Miért nem költözik el?
Miért nem változtat az életén?
Miért nekünk kell eltartani őket?
Senki nem kap semmit ingyen, nekik miért járna?
Aki akar, az ki tud törni.
Mindenkinek megvan a lehetősége, csak élni kellene vele.

Ezek ítéletek, amelyek mögött ott van az a feltételezés, hogy a szegénység elsősorban egyéni döntések és mulasztások következménye. Ha valaki nem tud kilépni belőle, akkor végső soron maga tehet róla. A végén pedig szinte mindig ugyanoda jutunk: valahogy maga a szegény ember lesz a felelős azért, hogy szegény.

Több mint tíz évig dolgoztam szociális munkásként, és mindig azt gondoltam, hogy szakemberként is nagyon óvatosnak kell lennünk ezzel, mert a hibáztatásnak van egy sokkal kifinomultabb változata is. Amikor már nem azt mondjuk, hogy ő tehet a helyzetéről, hanem azt kezdjük keresni, mi nincs rendben vele vagy a családjával. Az értékrendjével, az attitűdjével, a kompetenciáival, az életstratégiájával. Innen pedig már csak egy lépés az a gondolat, hogy majd mi, szakemberek tudjuk, min és hogyan kellene változtatnia.

A kettő természetesen nem ugyanaz, de veszélyesen közel kerülhet egymáshoz, ha közben eltűnik a képből mindaz, ami az egyént és a családot körülveszi. Mert a generációs szegénység nem egyszerűen rossz döntések, rossz attitűdök vagy rossz értékrendek generációkon át továbbadott története.

És talán ezért kezdtem most a saját történetemen is más szemmel gondolkodni. Azon, hogy egy-egy életútból mennyit látunk kívülről, milyen könnyen vesszük észre a hiányokat, és milyen sok minden maradhat láthatatlan abból, ami valójában ott van egy családban.

A generációs szegénység nem attitűdprobléma

Nekem komoly szakmai problémám van azzal, amikor a generációs szegénységet elsősorban az egyén vagy a család értékrendjével, hozzáállásával próbáljuk megmagyarázni.

Nem azért, mert ne lenne egyéni felelősség, van, persze. És azt sem gondolom, hogy minden családdal minden helyzetben lehet együtt dolgozni. Aki dolgozott már terepen, pontosan tudja, hogy vannak nagyon nehéz helyzetek.

A problémám ott kezdődik, amikor a változás kulcsát elsősorban a család értékrendjében, attitűdjében vagy életstratégiájában keressük. Ezzel könnyen háttérbe szorul mindaz, ami ezeket az élethelyzeteket létrehozza és generációkon keresztül újratermeli.

Ferge Zsuzsa évtizedeken keresztül írt arról, hogy a szegénységet és az egyenlőtlenségeket nem lehet kizárólag az egyén döntéseiből megérteni. Az emberek életlehetőségeit társadalmi struktúrák, az erőforrásokhoz való egyenlőtlen hozzáférés és az intézmények működése is meghatározza.

Lehet támogatni, lehet lehetőségeket nyitni, tudást, kapcsolatokat adni, de ha közben változatlanok maradnak azok a társadalmi feltételek, amelyek újratermelik az egyenlőtlenségeket, akkor önmagában az egyén vagy a család megváltoztatása nem fogja megoldani a generációs szegénységet.

Ki mondja meg, milyen a jó élet?

Különösen zavar az a segítői megközelítés, amelyben a szakember felülről néz a családra: én látom, mi hiányzik belőled, én tudom, hogyan kellene élned, milyen értékrendet kellene követned, és nekem kell megváltoztatnom az attitűdödet.

Ez a paternalizmus. A paternalista hozzáállás nagyon káros és ideje lenne már végre leszakadni róla!

Lehet mögötte a legjobb szándék, mégis egyenlőtlen helyzetet teremt. A szakember saját értékrendje lesz a mérce, a másik ember pedig könnyen a beavatkozás tárgyává válik. Innen pedig nagyon könnyű eljutni a deficitközpontú gondolkodásig. Azt nézzük, mi nincs meg a családban. Mit nem tud a szülő, milyen kompetenciája hiányzik, mit csinál rosszul.

Pedig legalább ennyire fontos lenne nem mindig a hiányokból kiindulni, hanem azt is megnézni, mi az, amire építeni lehet:

·      Milyen erőforrásai vannak ennek a családnak?
Mit tart fontosnak?
Mire büszke?
Mit szeretne a gyerekének?
Mit tud a saját életéről, amit mi kívülről soha nem fogunk ugyanúgy érteni?

Sosem gondoltam magam hátrányos helyzetűnek

Sokat írtam már a saját történetemről, de ezekről valahogy sosem szoktam beszélni. Nem titok volt, csak soha nem ez határozta meg számomra, hogy kik vagyunk.

Gyerekként a szüleimmel egy olyan albérletben éltünk, ahol nem volt fürdőszoba. Lavórban fürödtünk,  - szerintem sokan ismerik az én generációmból- a vécé pedig kint volt az épületben. Innen indultunk.

Aztán lett egy negyedik emeleti, kétszobás lakásunk. A mai napig emlékszem, amikor anyuék először megmutatták. Nagy fürdőszoba, külön vécé, étkező, konyha, a szobákban barna padlószőnyeg. Még egyetlen bútor sem volt benne, de nekünk gyönyörű volt.

Annyira boldogok voltunk, hogy rögtön ott akartunk aludni. Felvittünk matracokat, takarókat, párnákat, és az egész család együtt aludt az üres lakásban. Máig nagyon jó emlék. Nagyon vártuk, nagyon örültünk neki. Előtte sem éreztük, hogy bármi hiányozna. Egyszerűen csak jobb lett.

A nehézségekre is emlékszem. Arra, hogy a szüleim mennyit dolgoztak és küzdöttek azért, hogy nekünk több lehetőségünk legyen és elképesztően büszke vagyok rájuk.

Anyukám tizenhét éves korától pékségben dolgozott. Nyolcan voltak testvérek, nem tanulhatott tovább, mert dolgoznia kellett. Anyunak mindig fontos volt, hogy tanuljunk. Tudta, mit jelent, amikor valakinek nincs lehetősége továbbtanulni, de egyszerűen hitt is abban, hogy a tanulás fontos. Egész gyerekkorunkban azt mondta: tanuljatok, hogy ne úgy kelljen megkeresnetek a kenyereteket, ahogyan nekem.

Számomra ezért nagyon fontos az értékrendről beszélni.

Ha valaki kívülről csak azt látta volna, milyen iskolai végzettsége van anyámnak, hol dolgozik vagy milyen lakásban élünk, könnyen gondolhatta volna, hogy neki kell megmutatni a „helyes” életstratégiát. Pedig az értékrend nagyon is ott volt. A munka becsülete, a tanulás fontossága, a kitartás, a család és az, hogy a gyerekeinek többet szeretne adni annál, mint ami neki megadatott.

Apám muzsikus ember volt, bejárta a világot. Pontosan tudta, mit jelent cigány emberként előítéletekkel találkozni. Sokat beszélgettünk erről, és ő mondta nekem mindig, hogy nekünk kétszer annyit kell teljesítenünk.

Én már fiatalon is makacs, kitartó voltam, erős igazságérzettel. Sokszor magamtól tanultam, mentem a saját fejem után, kerestem a lehetőségeket, de azt, hogy érdemes tanulni, dolgozni, küzdeni és nem elfogadni, ha kevesebbet feltételeznek rólam, otthonról hoztam.

Apám mondata, hogy kétszer annyit kell teljesítenünk, belém égett. Ma már azt szeretném, hogy egyetlen cigány gyereknek se kelljen kétszer annyit teljesítenie ugyanazért, és ettől még nagyon messze vagyunk.

A szüleimnek köszönhetem, hogy soha nem a hiányainkból tanultam meg meghatározni magamat. Talán ezért is zavar annyira a családokról kialakított deficitkép. Kívülről nagyon könnyű meglátni, mi hiányzik egy otthonból. Sokkal nehezebb észrevenni mindazt, ami benne van.

Amikor mások már eldöntötték, ki vagy

Ha egy-két kivételtől eltekintünk, nem biztos, hogy a tanáraimon múlt volna, hogy továbbtanulok. Sokszor éreztem a lenézést a mondatokban, a hangsúlyokban, az elvárásokban. Abban, hogy mit feltételeztek rólam és talán még inkább abban, hogy mit nem.

Cigány lányként sokszor éreztem hogy , már azelőtt volt rólam egy kép, hogy igazán megismertek volna. Arról, honnan jövök, milyen a családom, mire vagyok képes, meddig juthatok. Ezek nem túl érzékenységek, ahogyan ezt sokan magyarázzák- bárcsak úgy lenne. Persze az én történetem csak egy történet. Nincs két egyforma család, két egyforma élethelyzet, és nincs egyetlen roma történet sem. Van, ahol a család erősen támogat, máshol kevésbé. Van, ahol a szegénység, a diszkrimináció, az iskola, a lakóhely vagy éppen a lehetőségek hiánya jelenti a legnagyobb akadályt és sokszor ezek egyszerre vannak jelen.

Éppen ezért fontos, hogy ne döntsük el előre, mit fogunk találni. Számomra erről is szól a részvételiség: megérteni az ember saját történetét, tapasztalatait és erőforrásait, és vele együtt gondolkodni arról, mire van szüksége.

A roma gyakornokainkkal dolgozva ugyanakkor azt is látom, hogy nagyon különböző élethelyzetekből érkezve is vannak visszatérő tapasztalatok. Alacsonyabb tanári elvárások, előítéletek, megalázó mondatok, vagy az az élmény, hogy cigány gyerekként eleve kevesebbet feltételeztek róluk.

Amikor egymástól ennyire különböző életutakban újra és újra ugyanazok a tapasztalatok jelennek meg, ott már nem az egyéni történetekben kell keresni a magyarázatot. Az ismétlődő mintázat maga mutatja meg, hogy rendszerszintű problémával állunk szemben.

A rasszizmus is része a történetnek

Nem szeretném a cigány embereket áldozati szerepbe helyezni. Éppen ellenkezőleg. Szerintem egyszerre kell beszélnünk a saját cselekvőképességünkről, felelősségünkről és azokról a strukturális akadályokról, amelyek valóságosan jelen vannak az életünkben.

Az intézményi és rendszerszintű rasszizmus ezek közé tartozik.

A rendszerszintű rasszizmus nagyon is hétköznapi tapasztalat. Megjelenhet egy tanári mondatban, egy alacsonyabb elvárásban, abban, hogy az egyik gyereknél természetesnek vesszük a továbbtanulást, a másiknál pedig már maga az ambíció is meglepetést okoz.

Ezek a tapasztalatok pedig velünk maradnak. Formálják azt is, hogyan gondolkodik egy cigány gyerek saját magáról, mire tartja magát képesnek, és milyen jövőt mer elképzelni magának.

A generációs szegénység történetéhez ezért hozzátartozik az iskola, a lakhatás, a munkaerőpiac, a lakóhely, a szociális rendszer és a diszkrimináció is. Ezek együtt alakítják azt a teret, amelyben egy gyerek és a családja próbál boldogulni.

Nem felettük, hanem velük

Számomra a részvételiség annak a kiindulópontja, hogyan dolgozunk emberekkel: nem helyettük és nem fölöttük döntünk, hanem velük együtt. A szakembernek van tudása és felelőssége, de a család tud valamit, amit mi soha nem fogunk nála jobban tudni: a saját életét.

Persze vannak nagyon nehéz helyzetek, a partnerségnek is lehetnek korlátai. Ezt nem kell idealizálni. Lehet és kell támogatni egy gyereket, erősíteni egy családot, tudást, kapcsolatokat és lehetőségeket adni. Azonban nem tehetünk úgy, mintha minden változás kulcsa a család kezében lenne.

Ferge Zsuzsa munkásságának egyik fontos tanulsága számomra, hogy a szegénységet nem lehet leválasztani azokról a társadalmi viszonyokról, amelyek újratermelik az egyenlőtlenségeket. Társadalmi problémákra nem adhatunk kizárólag egyéni válaszokat.

Segíteni kell, ez nem kérdés. Nagyon is, de partnerként, nem abból kiindulva, hogy én tudom, mi a jó neked. Komolyan véve a másik ember tapasztalatait, tudását, erőforrásait és saját döntéseit.

Talán szakemberként ezt a kérdést is érdemes időnként feltennünk magunknak:

Milyen képet viszünk magunkkal egy családról, mielőtt egyáltalán belépünk az ajtaján?