Látsz, de nem ismersz–roma identitás, rendszerszintű igazságtalanságok és a megélt tudás helye a nyilvános térben
Egyre többször érzem, hogy túl nagy a csend. Túl sok minden marad kimondatlanul, pont akkor, amikor nőnek a társadalmi feszültségek, szűkül a politikai tér, és újra meg újra előkerülnek ugyanazok a sablonos, torz mondatok a roma közösségekről. Ismétlődő ítéletek, kevés valódi kérdés és még kevesebb valódi találkozás. Cigány emberként, közösségi szakemberként, és az Uccu vezetőjeként nap mint nap azt látom: mekkora tétje van annak, hogy ki beszél, ki hallatszik, és ki nincs jelen saját ügyeiben. A képviselet nem lehetőség – alapjog. Nem elég a romákról beszélni. Hallani is kell minket. Nem „rólunk”, hanem tőlünk. Ezért írok most, mert amit a munkám során látok, hallok, tapasztalok, az túl fontos ahhoz, hogy kerüljön be a nyilvános térbe. Azt gondolom, hogy változás nincs valódi megértés nélkül és a megértéshez pedig valódi, roma jelenlét kell. Ha valóban érdekeli a többséget az igazságosság, az egyenlőség, a közös jövő, akkor azzal kell kezdeni, hogy helyet adnak...