Narratívák a valóságból

Vannak pillanatok, amikor a divat túllép önmagán. Amikor nem trendeket, hanem történeteket mutat be. Amikor nem csupán az esztétika jelenik meg, hanem állásfoglalás. A Romani Design bemutatója a Fashion Weeken, egy kultikus helyen, a Szépművészeti Múzeumban egy ilyen pillanat volt. Elmesélem nektek, mert a videók nem adják vissza az élményt, nem tudják visszaadni azt az üzenetet, azt a súlyt, azt az érzelmi telítettséget, ami ott a térben megszületett. Nem egy klasszikus divatbemutató volt, hanem egy néma kiállás a romákért, a közösségért, az emlékezetért, mindannyiunkért. Valami mélyen megmozdult bennünk akkor. Többen is sírtunk a bemutatón, nemcsak a szomorúság miatt, hanem mindazért, amit hordozunk és mégis viszünk tovább. Ezek a könnyek egyszerre szóltak a fájdalomról és arról az erőről, ami bennünk él és nem tűnik el. Ebben a mostani társadalmi-poltikai közegben ez még erősebben hatott ránk.  Kettős identitás: két világ között, egy hanggal.  A bemutató legerősebb rés...

Érdekes és beszédes egybeesés, hogy a heti programunk ennyire erősen rezonál a roma közéletben a múlt héten elhangzott kijelentésekkel. Roma női gyakornokainkkal dolgozunk egy városi sétán roma női aktivisták történeteit idézzük fel pénteken, eközben a nyilvánosságban újra felhangzik a régi mondat: a közélet a férfiak terepe, a roma nőknek pedig csendben kellene maradniuk. Mire gondolok pontosan? A napokban Aba Horváth István, az Országos Cigány Önkormányzat elnöke arról beszélt, hogy a roma nők „csendesedjenek el”, mert a közélet a férfiak dolga. Aztán egy ismeretlen férfi videóüzenetben, fenyegetőző és trágár hangnemben mondta el a véleményét azokról a roma nőkről, akik felemelik a hangjukat és „kapitány cigányoknak” nevezte őket. Hát, ez a megszólalás szánalmas és beszédes egyszerre. Szánalmas, mert nem érvekre épül, hanem félelemre és sértettségre. Egyébként meg nagyon beszédes, mert pontosan megmutatja, mennyire zavaró lett sokak számára, hogy a roma nők nem maradnak csendben. Ami...