A roma nők hangja a közélet része — nem kérünk engedélyt!

Érdekes és beszédes egybeesés, hogy a heti programunk ennyire erősen rezonál a roma közéletben a múlt héten elhangzott kijelentésekkel. Roma női gyakornokainkkal dolgozunk egy városi sétán roma női aktivisták történeteit idézzük fel pénteken, eközben a nyilvánosságban újra felhangzik a régi mondat: a közélet a férfiak terepe, a roma nőknek pedig csendben kellene maradniuk.

Mire gondolok pontosan?

A napokban Aba Horváth István, az Országos Cigány Önkormányzat elnöke arról beszélt, hogy a roma nők „csendesedjenek el”, mert a közélet a férfiak dolga. Aztán egy ismeretlen férfi videóüzenetben, fenyegetőző és trágár hangnemben mondta el a véleményét azokról a roma nőkről, akik felemelik a hangjukat és „kapitány cigányoknak” nevezte őket. Hát, ez a megszólalás szánalmas és beszédes egyszerre. Szánalmas, mert nem érvekre épül, hanem félelemre és sértettségre. Egyébként meg nagyon beszédes, mert pontosan megmutatja, mennyire zavaró lett sokak számára, hogy a roma nők nem maradnak csendben.

Amikor a roma nők megszólalnak, kritikát fogalmaznak meg vagy egyszerűen jelen vannak a közéletben, az egyesek szemében fenyegetés, ez valamikor indulatokat válthat ki. Azonban ez minden alkalommal emlékeztet is arra, hogy miért is fontos beszélni a roma nők közéleti szerepéről. Mi nem kérünk erre engedélyt, ahogyan az előttünk járó roma nők sem kértek. A roma közélet nem a férfiak privilégiuma. Tegyük rendbe: Sosem kértünk engedélyt és nem is fogunk.

Roma nők a roma mozgalomban és a közéletben 

Magyarországon a roma mozgalom története nem érthető meg roma nők nélkül. Már a rendszerváltás utáni időszakban is számos roma nő vett részt közösségépítésben, oktatási kezdeményezésekben és jogvédő munkában. Civil szervezeteket hoztak létre, tanodákat működtettek, oktatási, művészeti programokat szerveztek és felléptek a diszkrimináció ellen. Az elmúlt években roma női hálózatok és informális közösségek jöttek létre, amelyek kifejezetten a roma nők társadalmi és politikai részvételét erősítik. Ezek a kezdeményezések nemcsak érdekképviseletet jelentenek, hanem azt is, hogy a roma nők saját maguk határozzák meg, milyen jövőt szeretnének.

A roma nők képviselete számomra Czinka Pannával kezdődik, a 18. századi legendás roma prímással. Bár nem aktivista volt a mai értelemben, mégis az egyik első ismert roma nő, aki nyilvános elismerést szerzett és áttörte a roma nőkkel szembeni korabeli korlátokat. Művészete és jelenléte megmutatta, hogy roma nőként is lehet látható és elismert szerepet betölteni a többségi társadalomban, még ha erről ma is keveset beszélünk. Ez a láthatóság később a közéletben is megjelent. László Mária az elsők között szólalt meg roma nőként a közéletben, és ezzel utat nyitott mások előtt is. 

A 70-es évektől roma nők pedagógusként, közösségszervezőként és kulturális szereplőként építették a roma közösségi életet, gyakran név nélkül, elismerés nélkül, mégis meghatározó módon. Ők tartották életben a közösségeket, szerveztek, tanítottak, közvetítettek, sokszor minden reflektorfény nélkül. 

A rendszerváltás után a roma nők a formális politikában és a nyilvánosságban is egyre láthatóbbá váltak. Hága Antónia roma nőként a parlamentben képviselte a közösséget és részt vett a Gandhi Gimnázium létrehozásában. Daróczi Ágnes a roma kultúra és identitás meghatározó alakjává vált, munkájával hozzájárulva ahhoz, hogy a roma közösségek saját hangon jelenjenek meg a nyilvánosságban. Kalla Éva újságíróként ma is ezt a láthatóságot erősíti: a roma női perspektívát hozza be a médiába, láthatóvá téve azokat a tapasztalatokat, amelyek sokáig háttérben maradtak.

Számomra, roma közéleti szereplőként, Mohácsi Viktória munkája meghatározó példa. Az ő munkássága világosan mutatja, hogy a roma nők jelenléte a közéletben nagyon is valós és meghatározó következményekkel jár.  A romák elleni támadássorozat egyik legmegrázóbb állomásán, Tatárszentgyörgyön 2009-ben egy édesapa és ötéves kisfia vesztette életét. Mohácsi Viktória akkori európai parlamenti képviselőként személyesen ment a helyszínre. Amikor látta, hogy a hatóságok nem a történtek súlyának megfelelően kezelik az ügyet, felhívta a Nemzeti Nyomozó Irodát és azonnali intézkedést követelt. Nem hagyta, hogy az esetet elhallgassák vagy félremagyarázzák. Azt gondolom, hogy erről a fellépésről ma is keveset beszélünk, pedig politikai és morális értelemben is jelentős volt. Rávilágított arra, mennyire fontos a hiteles roma politikai képviselet. Amikor a hatóságok nem reagálnak időben vagy megfelelően, különösen nagy szükség van olyan közéleti szereplőkre, akik felelősséget vállalnak, megszólalnak és nyomást gyakorolnak. Mohácsi Viktória szerepe ezért túlmutat az egyéni bátorságon. Azt mutatja meg, hogy a roma nők jelenléte a közéletben sokszor létfontosságú: nem pusztán reprezentáció, hanem annak biztosítéka, hogy a roma közösségek ügyei ne maradjanak kimondatlanul. Egy roma nő politikai súllyal és felelősséggel képes volt olyan keretbe helyezni ezt a súlyos gyűlöletbűncselekményt, amelyben nem lehetett többé elkenni a valóságot. Az ő fellépése hozzájárult ahhoz, hogy a történteket ne lehessen félremagyarázni.

Ezek a történetek ugyanannak a folyamatnak a részei. A roma nők mindig is jelen voltak a közösségekben, a kultúrában, az oktatásban, a politikában és a nyilvánosságban. Néha láthatóan, néha háttérben, volt, amikor hangosan, de mindig következetesen. A roma mozgalom története ezért nem érthető meg roma nők nélkül, mert nemcsak résztvevői voltak, hanem alakítói is. Én most csak néhány nevet emeltem ki, természetesen még sokan vannak; a roma női közélet és mozgalom ennél jóval gazdagabb és sokszínűbb.

Czinka Pannától kezdve a rendszerváltás utáni politikusokig, újságírókig, tanárokig, aktivistákig és művészekig roma nők generációi dolgoztak a közösségekért. Sokan közülük nem kaptak nyilvánosságot, mégis ők tartották mozgásban a roma közéletet: tanítottak, szerveztek, segítettek, kiálltak, megszólaltak.

Ez a folyamat a 21. században is folytatódik. Ma is sok roma női kezdeményezés működik, hálózatok alakulnak, fiatal roma nők lépnek be a közéletbe, és egyre többen vállalják nyíltan a véleményüket. Látható, hallható jelenlétük van, és az is látható, hogy ez sokaknak nem tetszik. A roma női közélet története valójában a folyamatos megszólalás története. Annak ellenére, hogy újra és újra el akarják hallgattatni.

A közélet nem férfi tulajdon

Amikor Aba-Horváth arról beszél, hogy a közélet a férfiak terepe és a roma nőket csendesíti, azzal a múltat is megpróbálja átírni. Láthatatlanná tenni azokat a roma nőket, akik mindig is jelen voltak, ez valójában kizárás. A csend ugyanis mindig azoknak kényelmes, akik megszokták, hogy nélkülünk döntenek rólunk.

Ha megszólalunk, gyakran nemcsak elhallgattatni próbálnak, hanem kioktatni is.
Erre a jelenségre használjuk a „mansplaining” kifejezést: amikor egy férfi leereszkedő módon magyaráz el egy nőnek valamit, sokszor olyasmit is, amit a nő pontosan tud, vagy amiben tapasztalata van. Erről korábban már írtam is. A mansplaining nem a magyarázatról szól, hanem a hatalomról. Arról a feltételezésről, hogy a nő kevésbé kompetens, kevésbé alkalmas megszólalni.

A roma nők ezt a közéletben különösen gyakran tapasztalják. Nemcsak nőként, hanem roma nőként is. Sokszor még a saját közösségünkről is elmagyarázzák nekünk, mit kellene gondolnunk, meddig tart a szerepünk, mikor kellene csendben maradnunk. A mansplaining lényege nem a tartalom, hanem a viszony: ki beszélhet magabiztosan, és kitől várják el, hogy inkább hallgasson. Ez a megszokott hatalmi privilégium működése. 

Csak szólok, ez a korszak véget ért! A mansplaining elleni leghatékonyabb válasz a láthatóság és a megszólalás. Amikor roma nők szakértőként, aktivistaként, politikusként vagy művészként jelen vannak, nemcsak részt vesznek a közéletben, hanem újraírják a hatalmi viszonyokat is. Nem kell udvariasan végighallgatni minden lekezelő magyarázatot. Nem kell megköszönni a kioktatást, és nem kell csendben maradni. A roma nők tudása, tapasztalata és politikai érzéke semmivel sem kevesebb! A mansplaining nem apróság, hanem a hatalom mindennapi nyelve, amit mi pontosan értünk, csak NEM FOGADJUK EL! Pontosan ezért fontos, hogy láthatóvá tegyük a roma nők történeteit és jelenlétét a közéletben.

OPRE ROMNYA – roma női aktivisták nyomában

A Feminista Fesztivál 2026 keretében megvalósuló OPRE ROMNYA – Roma női aktivisták nyomában városi séta pontosan ezt a láthatóságot teremti meg. A 8. kerület utcáin sétálva olyan helyszíneket és közösségi kezdeményezéseket ismerhetünk meg, amelyek meghatározóak voltak és ma is azok a roma női mozgalmak történetében. Fiatal roma nők tolmácsolásában elevenednek meg azok a küzdelmek és történetek, amelyek gyakran kimaradtak a hivatalos emlékezetből.

Ez a séta maga az élő történelem. Megmutatja, hogy a roma női mozgalom nem elméleti fogalom, hanem konkrét emberek, konkrét utcák, konkrét történetek hálózata. A program az Uccu irodájában zárul egy közös feldolgozó foglalkozással, mert a roma nők története nemcsak megismerni való, hanem továbbgondolni és folytatni is kell.

Talán nem túlzás azt mondani: ez a program edukációs szempontból különösen ajánlott azoknak a roma és nem roma férfiaknak, akik még mindig úgy gondolják, hogy a közélet az ő kizárólagos terepük. Azoknak, akik hatalmi pozícióból próbálják megmondani a roma nőknek, mikor szólalhatnak meg és mikor kellene hallgatniuk. Azoknak, akik megszokták, hogy a roma nők munkája láthatatlan, a véleményük pedig megkérdőjelezhető. Megmutatja, hogy a roma nők mindig jelen voltak a közéletben. Megmutatja, hogy a roma női hang nem új jelenség, hanem régóta létező és legitim része a közösségi és társadalmi párbeszédnek. És megmutatja azt is, hogy a hatalommal való visszaélés, legyen az roma vagy nem roma férfi kezében, nagyon nem hagyható szó nélkül.  Aki valóban érteni akarja a roma közéletet, annak itt a helye. Aki pedig eddig inkább beszélt a roma nőkről, mint velük, annak különösen. Ha érdekel, ha tanulni akarsz,  február 13-án 14.00-kor találkozzunk a Blaha Lujza téren! - OPRE ROMNYA - Roma női aktivisták nyomában séta és beszélgetés

Nem maradunk csendben!

A roma nők története a megszólalás története, a jelenlété. Azé a munkáé és felelősségé, amely generációk óta formálja a közösségeket és a közéletet. Ez a jelenlét hosszú folyamat eredménye, amelyet roma nők munkája, kitartása és bátorsága épített fel. A hangunk része a közéletnek, mert a valósághoz tartozik, és EZ ERŐFORRÁS! Nem csendesíteni kell a roma nőket, hanem edukálni azokat, akik leintenek, fenyegetnek és semmibe vesznek minket. A roma nők mindig is részei voltak a közéletnek, még akkor is, amikor ezt mások tagadták. Ezért ma sem fogunk csendben maradni, ahogy elődeink sem kértek engedélyt, mi sem fogunk. Ott leszünk az utcán, a médiában, az oktatásban, a politikában és a közösségekben

Az Uccu Alapítványnál nap mint nap látom, mennyi tudás, erő és vezetői képesség van roma nőkben. Ezt a valóságot nem lehet elhallgatni vagy megkerülni. Roma nőként a saját nevemben is mondom: itt vagyunk, alakítjuk a teret, és a roma nők hangja a jövő közéletének egyik legerősebb hangja. Ha ez valakinek túl hangos, akkor ideje megszokni a valóságot.