Roma kulturális stratégia: konzultáció, bevonás vagy részvételi stratégiaalkotás?

Az elmúlt napokban sok vita alakult ki a készülő roma kulturális fórum stratégia alkotás folyamatáról és az ahhoz kapcsolódó szakmai egyeztetési folyamat körül. A vita elsősorban arról szólt, kik és hogyan kerültek be ebbe a folyamatba, kik maradtak ki, milyen elvek alapján történik a bevonás, és mit jelent ebben az esetben a részvételiség. Közben azok közül is kaptak emberek támadásoka, akik részt vesznek benne, a kimaradóknak pedig elhangzott: jelezzék, kopogtassanak, ha szeretnének bekapcsolódni.

Szerintem éppen ezért érdemes egy kicsit távolabbról ránézni arra, mit jelent valójában a részvételi bevonás és a részvételi stratégiaalkotás, mert a vita lassan személyekről és motivációkról szól, miközben szerintem alapvetően szakmai és folyamatbeli kérdésekről kellene beszélnünk.

Mi is kaptunk egy szakmai javaslatcsomagot véleményezésre, amely 13 területen fogalmaz meg stratégiai célokat és lehetséges intézkedéseket. Átnéztük, és elküldtük hozzá a szakmai észrevételeinket. A javaslatcsomag tartalmi elemeivel alapvetően nincs problémám: sok releváns, fontos és régóta szükséges intézkedés szerepel benne. A kérdéseim elsősorban arról a folyamatról szólnak, amelyben ezekből a javaslatokból majd stratégia lesz.

Szerintem érdemes tisztázni: a konzultáció, a bevonás és a részvételi stratégiaalkotás nem ugyanaz. Mindegyiknek lehet helye és értéke. Nekem a konzultációs szerep is teljesen rendben van, ha világos, hogy miről konzultálunk, mire épül az anyag, hol tartunk a folyamatban, mi következik utána, kik és hogyan hozzák meg a döntéseket, és mi történik a beérkező szakmai javaslatokkal.

Egy részvételi stratégiaalkotás jóval azelőtt elkezdődik, hogy elkészül egy javaslatcsomag. Az első lépés a megalapozás: milyen kutatások, helyzetfelmérések, korábbi stratégiák, szakmai koncepciók, intézményi tapasztalatok és közösségi tudások állnak már rendelkezésre? Mi működött, mi nem, mi valósult meg a korábbi elképzelésekből, és hol vannak a tényleges hiányok? Ezen a területen évtizedek alatt komoly szakmai tudás és több kidolgozott koncepció halmozódott fel. Nem kell mindent a nulláról kezdeni.

Erre épülhet a problémák és szükségletek közös meghatározása, majd a prioritások kijelölése. Mit akarunk megváltoztatni? Miért? Milyen adatok és tapasztalatok alapján? Mi sürgős, mi középtávú, és mi az, ami hosszabb építkezést igényel?

És itt jön a bevonás. A részvételiség nem kifezetten a létszámtól függ.  Száz vagy akár kétszáz szereplő jelenléte önmagában nem tesz egy folyamatot részvételivé. A kérdés az, kiket, milyen szempontok alapján, mikor, milyen szereppel és milyen befolyással vonnak be. Ki vett részt a problémák meghatározásában? Ki alakítja a prioritásokat? Ki vesz részt a döntési pontokon? És ki kapcsolódik be akkor, amikor már egy elkészült javaslatcsomagot kap véleményezésre?

Száz szervezet tudása ráadásul nem helyettesíti az előzetes szakmai megalapozást. Természetes, hogy minden szervezet és szakember elsősorban azt a területet hozza be, amelyben dolgozik, amelyet jól ismer, és amelynek a problémáit és szükségleteit látja. Ez a dolguk és nagyon fontos a szerepük. 

A stratégiaalkotás feladata éppen az, hogy ezt a sokféle tudást a meglévő kutatásokkal, korábbi szakmai anyagokkal és tapasztalatokkal összevesse, rendszerezze, és ezekből közös prioritásokat képezzen.

A javaslatcsomagot olvasva számomra továbbra sem világos, mi hogyan, mikor és milyen sorrendben fog történni. Mi lesz rövid, közép- és hosszú távú cél? Milyen ütemezéssel, milyen forrásokkal, milyen felelősségi rendszerben és milyen mérföldkövekkel történik a megvalósítás? Hogyan történik majd a priorizálás? Milyen bevonási folyamat kapcsolódik mindehhez? Ezek egy része természetesen már nem egy javaslatcsomag, hanem a következő stratégiaalkotási szakasz kérdése – éppen ezért szeretném látni, mi ez a folyamat és hogyan épül fel.

Ha egy már összeállított javaslatcsomagot kapunk, és arra a szakmai tudásunk alapján visszajelzést adunk, az konzultatív részvétel. És ezzel nekem nincs problémám. Csak legyen világos, hogy ez a szerepünk, mire épül a konzultáció, és mi történik azzal a tudással, amit beleteszünk.

A roma részvétel viszont egy országos roma kulturális stratégia esetében nem szerveződhet személyes kapcsolatok, ismertség vagy szimpátia mentén. A bevonásnak átlátható szakmai és közösségi szempontokra kell épülnie. Ha ezek nem láthatók, akkor jogos kérdés, hogyan biztosított a folyamat szakmai és közösségi legitimációja.

És talán ez az egész vita legméltatlanabb része: most ott tartunk, hogy akik részt vesznek a folyamatban, magyarázkodni kényszerülnek és támadásokat kapnak azért, mert ott vannak, akik pedig kimaradtak, azoknak azt mondják, hogy jelentkezzenek, kopogtassanak.

Egyik sem jó szerintem! 

A meghívott roma szakembereknek nem kellene védekezniük azért, mert elfogadtak egy felkérést és beviszik a tudásukat. Azoknak pedig nem kellene kopogtatniuk, akik hosszú ideje ezen a területen dolgoznak, hogy jelezzék: „itt vagyok, nekem is van tudásom, én is szeretnék részt venni.” 

Ez nem sértődés. Ez transzparencia, szakmai legitimáció és a stratégiai folyamat tisztán látásának kérdése.

Szerintem ennyi jogunk van: tudni, milyen folyamatban készül egy országos roma kulturális stratégia, mire épül, milyen elvek alapján történik a bevonás, hol születnek a döntések, és hogyan lesz a bevitt szakmai és közösségi tudásból tényleges stratégia.

Mert végül nem az mutatja meg egy folyamat részvételiségét, hogy hány szék van az asztal körül. Hanem az, hogy ki és milyen elvek alapján kerül oda, mikor kapcsolódik be, milyen szerepet kap, mire van valódi befolyása, és mi történik azzal a tudással, amit behoz.

És éppen ezért tartom fontosnak, hogy ezeket a kérdéseket ne fordítsuk át sértődöttségre, régi sérelmekre, helyezkedésre vagy arra, hogy ki félti a saját szerepét. Lehetnek személyes indulatok is egy ilyen folyamat körül, de a szakmai kérdések attól még szakmai kérdések maradnak. Ha valaki a bevonás elveire, a döntési folyamatokra, a megalapozottságra vagy a transzparenciára kérdez rá, arra szakmai válaszokat érdemes adni. Egy részvételinek nevezett folyamat hitelességét éppen az mutatja meg, hogy a kritikus és kényelmetlen kérdéseket is elbírja.

Számomra ez biztosan nem sértődöttség kérdése. Nekem az is teljesen rendben van, ha ebben a folyamatban konzultációs szerepünk van. Nem gondolom, hogy mindenkinek minden asztalnál ott kell ülnie. Azt viszont igen, hogy jogunk van érteni, milyen elvek szerint épül fel a folyamat, milyen szerepet kapunk benne, hogyan történik a bevonás, és mi lesz azzal a tudással, amit beleteszünk. És azt sem gondolom jó részvételi modellnek, hogy akit nem szólítottak meg, annak kell kopogtatnia és bizonygatnia, hogy neki is van tudása és helye ebben a párbeszédben.

Ez nem sértődöttség. Ez szakmai önbecsülés, transzparencia és a részvételi folyamat tisztaságának kérdése.

És talán ez a legfontosabb: egy országos roma kulturális stratégia nem néhány ember, szervezet vagy szakmai kör ügye. A roma közösségeké, és egyben Magyarország közös kulturális ügye. Éppen ezért olyan folyamatot érdemel, amelyben nem egymás részvételének jogosságát vitatjuk, hanem világosak azok az elvek, amelyek alapján mindannyian tudjuk, hogyan és hol kapcsolódhatunk hozzá.

Kevesebb találgatás arról, ki miért van bent vagy miért maradt ki, és több átláthatóság arról, hogyan épül fel maga a folyamat. Szerintem innen érdemes továbbmenni.