Néma üzenetek a kifutón – kettős identitás, közös emlékezet és kiállás a roma közösségért

Vannak pillanatok, amikor a divat túllép önmagán. Amikor nem trendeket, hanem történeteket mutat be. Amikor nem csupán az esztétika jelenik meg, hanem állásfoglalás. A Romani Design bemutatója a Fashion Weeken, egy kultikus helyen, a Szépművészeti Múzeumban egy ilyen pillanat volt. Elmesélem nektek, mert a videók nem adják vissza az élményt, nem tudják visszaadni azt az üzenetet, azt a súlyt, azt az érzelmi telítettséget, ami ott a térben megszületett. Nem egy klasszikus divatbemutató volt, hanem egy néma kiállás a romákért, a közösségért, az emlékezetért, mindannyiunkért. Valami mélyen megmozdult bennünk akkor. Többen is sírtunk a bemutatón, nemcsak a szomorúság miatt, hanem mindazért, amit hordozunk és mégis viszünk tovább. Ezek a könnyek egyszerre szóltak a fájdalomról és arról az erőről, ami bennünk él és nem tűnik el. Ebben a mostani társadalmi-poltikai közegben ez még erősebben hatott ránk. 

Kettős identitás: két világ között, egy hanggal. 

A bemutató legerősebb része számomra a kettős identitás megjelenítése volt. Az az állapot, amelyet sok roma ember nap mint nap megél: egyszerre része a többségi társadalomnak és egy sokszor marginalizált közösségnek. Egyszerre hordozza a hagyományt és a modernitást. Egyszerre büszke és kényszerül magyarázkodni.

A ruhák ezt a feszültséget és szépséget egyszerre mutatták meg. A fehér, szinte törékeny textilek a tisztaságot, az emlékezést, a gyászt és a reményt is idézték. A feliratok, szimbólumok, népi motívumok és kortárs trendek együtt, közösen beszéltek a múltról és a jelenről. Ez a kollekció nemcsak a roma közösségnek szólt, hanem üzent a nem romáknak, üzent a társadalomnak és a hatalomnak is. 

Kérdéseket tett fel: Kié a kultúra? Ki beszélhet róla? Ki viselheti? Ki érti? Ki hallgatja meg?  De talán a legfontosabb kérdés számomra az volt, hogy tudunk-e egymásra közösségként tekinteni?

Divat mint aktivizmus

A Romani Design bemutatója világossá tette, hogy a divat lehet politikai, lehet társadalmi és lehet aktivista. Ez a kollekció egyértelmű kiállás volt a roma közösség mellett. Méltósággal és erővel. Néma volt, mégis hangos. Ha úgy tetszik, finoman radikális.  

A kifutón megjelenő üzenetek felelősségről, közös térről, kulturális tiszteletről, roma identitásról, kulturális kizsákmányolásról  szóltak. Nemcsak esztétikai élmény volt, hanem  társadalmi párbeszéd is. 

Ez kérem az  igazi, művészeti provokáció!!! Ez igazi válasz volt  a cinizmusra. Ez az, amikor a művészet tükröt tart a hatalomnak. 

Nem lehet elmenni amellett sem, hogy a közéletben gyakran gúny vagy politikai zaj veszi körül az ilyen megszólalásokat. Ilyen volt a Kétfarkú Kutya Párt ironikus, bántó tette, amit  művészeti provokációnak neveztek.  Az ilyen kevésbé sem nevezhető performansznak, amit tettek, gyalázatos volt, sértő és káros. Kérem szépen, lehet tanulni a művészeinktől! Ez az én üzenetem Nagy Dávidnak és a kutyáknak!

Méltóság és fájdalom

A Romani Design bemutatója a kifutón valódi művészeti állásfoglalás volt, ami láthatóvá tette a roma kultúrát és egyszerre szólt mindannyiunkhoz. Nemcsak büszkeséget éreztem, hanem méltóságot és azt a mély, csendes fájdalmat is, amelyet generációk óta hordozunk magukban. Ott ülve a nézőtéren egyszerre voltam meghatott és erős. Büszke arra az alkotói erőre, amely nem engedi eltűnni a roma kultúrát, hanem új formákban, kortárs nyelven szólaltatja meg. Ez a bemutató emlékeztetett arra, hogy az örökségünk élő valóság, amelyben ott van a veszteség, a hiány és a kimondatlan történetek súlya, de ott van a méltóság is. Az a méltóság, amelyet nem lehet elvenni, és amely akkor is jelen van, amikor a fájdalom végigkíséri a történetünket.

A tanulság?

Az erő bennünk van akkor is, ha nem mindig veszik észre. Bennünk van a túlélésben, az emlékezetben, a munkában, az alkotásban és abban a méltóságban, amellyel újra és újra jelen vagyunk, akkor is, ha nem kérnek belőlünk. Nem azért, mert engedélyt kaptunk rá, hanem mert mindig is itt voltunk. 

A Kutyapártnak és minden iróniából beszélő hangnak: nem minden téma poén. Vannak történetek, amelyek mögött közösségek, generációk és valós tapasztalatok állnak. Tanuljatok tőlünk, rólunk! Jó lenne, ha a közbeszéd is komolyabban venné a különbséget, hogy nélkülünk nem lehet rólunk kommunikálni! 

A többségi társadalomnak: a romák története nem „külön történet”, hanem közös történet. Nem a periférián zajlik, hanem ugyanabban a térben, ahol mindannyian élünk. A kérdés az, hogy mikor veszik már észre?

A romáknak, akik meg voltak hívva, mégsem jöttek el: hiányoztatok, nem azért, mert bármit bizonyítani kellene bárkinek, hanem mert ez a tér rólunk szólt. Az erőnkről, a méltóságunkról, a közös emlékezetünkről, arról, amit mások helyettünk nem tudnak hitelesen megmutatni. Azt gondolom, hogy az elismerés fontos. Jó látni, amikor a roma alkotók munkája figyelmet és megbecsülést kap a szélesebb közegben, de legalább ennyire fontos lenne, hogy a közösségen belül is észrevegyük és elismerjük egymást. Hogy jelen legyünk egymás sikereinél és ne csak kívülről várjuk a visszajelzést. Fontos lenne látni egymást ezekben a terekben is. Nemcsak kívülről várni az elismerést, hanem egymás felé is megadni. Jelen lenni, figyelni és örülni annak, amikor valaki közülünk értéket hoz létre és képvisel bennünket. Nekem jó volt ott lenni, jó volt megélni. Köszönöm.