„Igyekszik az ember lánya” – gondolatok egy kiállítás megnyitóról

Gondolatok tőlem, kapcsolódásról, hatalmi elnyomásról,  a saját hangunkról, egy fontos kiállítás inspiraciója. 

Horváth Anita: Igyekszik az ember lánya című kiállítása a Bura Galériában nagy hatással volt rám. Ez a blogbejegyzés a kiállítás megnyitóján elhangzott beszédemre épül. 

A múlt héten újra szembesültem azzal, milyen természetesen tud működni az elnyomás és a mansplaining. Milyen könnyen veszik maguknak egyes férfiak a jogot, hogy felettünk álljanak, hogy kioktassanak, lekezeljenek, vagy épp elhallgattassanak. Egy nemzetközi tréningen kaptam meg mindezt – fehér férfitól, leereszkedően –, ahogy sokan, sokszor, mi nők ismerjük. Kiabált, majd amikor kikértem magamnak, csendesebb lett – de továbbra is követett a tekintetével, a jelenlétével. Igazából nem is a szavai fájtak, hanem az a fajta fölény, amit magától értetődőnek gondolt.

Az a hatalom, amit úgy gyakorolt, mintha joga lenne hozzá. Ismerős érzés volt. Sokunknak az sajnos. 

Az a fajta helyzet, amikor tudod, hogy nem csak rólad szól – hanem  mindannyiunkról. Arról, hogyan tanuljuk meg újra és újra visszavenni a hangunkat, a méltóságunkat, a helyünket.

Aztán pár nappal később történt valami egészen más. 

Egy este, ami minden ellentétét hozta annak az élménynek. Egy este, ami felülírta a leereszkedést, a kételyt és a dühöt. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy megnyithattam Horváth Anita Igyekszik az ember lánya című kiállítását a Bura Galériában.

Már korábban, amikor még csak installálták a kiállítást, elmentem megnézni, hogy tudjak róla beszélni. Ismertem Anita korábbi munkáját, ami nagyon tetszett, de nem tudtam, mire számítsak. Még nem volt készen minden, de már akkor mélyen megérintett. Ott volt valami, ami ismerős volt, ami visszavitt az emlékeimbe. A képek, a lenyomatok, a színek, a csend – mind elindítottak bennem valamit. Kavarogtak a gondolatok: saját tapasztalatok, elfojtott fájdalmak, a közös női és roma történetek, amelyek sokszor ki sem mondódnak. 

Beszélgettem Anitával, egyszerre volt őszinte, finom, határozott és érzékeny. Ahogy beszélt a munkáiról, éreztem, hogy nemcsak egy művészeti projektről van szó, hanem egy útról – önismereti, közösségi és kulturális útról is. Egy olyan útról, amin mi, roma nők együtt haladunk, még ha nem is mindig egyszerre vagy egyformán. Ez a találkozás már akkor sokat adott. Segített megérteni, hogy az, ami bennünk van fájdalom, nemcsak egyéni, hanem közös, és hogy az alkotás, a kimondás gyógyító erejű lehet. 

Amikor később újra beléptem a térbe, már a kiállítás készen állt és akkor hirtelen azt éreztem: mintha nekem üzent volna. Nem szavakkal, hanem képekkel, mozdulatokkal, jelenléttel. A testlenyomatok, a színek, a rétegek mind azt suttogták, hogy az, amit hordozunk, nem teher, hanem történet és a történetünknek helye van. Ebben a pillanatban minden összeért bennem.

A korábbi fájdalom, a düh, a küzdelem és a felismerés.

Megerősített abban, hogy a női – és különösen a roma női – hang erős, jelen van, és nem kér többé engedélyt a létezéshez. A fájdalomból lehet erő, a csendből hang, és a megfelelésből önazonosság. És bár ezt már tudom, mégis újra és újra emlékeztetnem kell magam rá. Sajnos sokszor előfordul, ezért újra és újra próbára tesz, de minden ilyen pillanatban kicsit erősebb lesz bennem: jogunk van létezni, látszani és hallatszani.

A megnyitó a Bura Galériában volt – egy kortárs roma művészeti galériában, ahol a művészet nemcsak esztétika, hanem párbeszéd is. Ez a tér azoknak a hangoknak ad helyet, akik ritkán kapnak láthatóságot. A falakon nemcsak képek, hanem történetek, lenyomatok és életek vannak jelen. Szeretem ezt a helyet, és szeretem azokat, akik működtetik – a kollégáim,  a barátaim.  Olyan közeg ez, ahol a művészet és a közösség természetesen találkozik, és ahol mindig van tér az őszinteségnek, a bátorságnak, a kimondásnak. A Bura számomra mindig is a nyitottság, az érzékenység és a közösség tere, éppen ezért különösen fontos, hogy Anita kiállítása itt, ebben a térben kapott otthont. 

Ezeket a gondolatokat ott, azon az estén mondtam el először, de azóta is bennem maradtak. Ahogy telt az idő, újra és újra visszatértek: a képek, a színek, a mondatok, az érzés, amit Anita világa hagyott bennem. A kiállítás és Anita munkái mélyen megérintettek. Az önazonosságról, a fájdalomról, a női és roma lét rétegeiről szólnak –arról, hogyan lehet a sebezhetőségből erőt, a hallgatásból hangot, és a megfelelésből önazonosságot formálni. Olyan mély hatással volt rám ez az este, hogy tudtam: meg kell osztanom veletek is. Nemcsak a művészet élményét, hanem mindazt, amit elindított bennem – az emlékezést, a kérdéseket, és a csendben megszülető felismerést, hogy mennyi közös van a történeteinkben. 

Megnyitóbeszéd – Horváth Anita: Igyekszik az ember lánya

A látás pillanata

Ott voltam, amikor a kiállítást installálták. Akkor még nem volt minden a helyén, de a hangulat már ott volt a levegőben. A képek, a testlenyomatok, a földre helyezett formák — mind súlyt kaptak. Nemcsak látvány volt, hanem érzés. A fájdalom, a nehézség, a kérdések és valami nagyon ismerős. Egyfajta önazonosság-keresés egy patriarchális világban, ahol a trauma nem valami távoli dolog, hanem bennünk van. Beleivódva a bőrbe, a mozdulatba, a csendbe.

A roma női lét hangja

Ahogy ott álltam, éreztem, hogy ez a kiállítás nem csak Anitáról szól. Hanem rólunk. Rólunk, roma nőkről, akik nap mint nap próbálunk helyet találni egy társadalomban, amely sokszor nem lát, vagy ha lát, nem ért. Akik igyekszünk minden nap, minden szerepben, minden pillanatban. A családban, a munkában, a közösségben, és közben próbáljuk elhinni, hogy úgy, ahogy vagyunk, elegek vagyunk. A cím – Igyekszik az ember lánya – pontosan ezt fogalmazza meg. Az örök próbálkozást, a vágyat, hogy helyünk legyen. Azonban Anita munkái nem a megfelelésről szólnak. Arról szólnak, hogy elengedjük a megfelelést, és megtaláljuk az erőt abban, akik valójában vagyunk.

A színhelyesség és a látás etikája

A „színhelyesség” gondolata különösen megfogott. A családi fotó több árnyalatban jelenik meg: hol világosabb, hol sötétebb, más-más fényben, és mindegyik ugyanaz a kép, de jelentésében eltér egymástól. Ez nekem arról szól, hogy nincs egyetlen igaz látásmód. Attól függ, ki néz, honnan néz, és mit akar látni. És arról is, mennyire fontos, hogy mi magunk is lássuk a saját színeinket – ne mások árnyalataiban tükröződjünk vissza.

A test és az emlékezet rétegei

A testlenyomatok számomra a legmélyebb rétegei ennek a kiállításnak. A test, a bőr, a lenyomatok mind arról beszélnek, hogy a múlt, a fájdalom, a tapasztalat nem tűnik el. Lemosható, de a nyoma ott marad. Fájdalmas lemosni a rétegeket – olyan, mint amikor a trauma újra megérint. Nem látszik mindig, de ott van: a testben, az emlékezetben, a tekintetben.

A Magdaléna című munka különleges mondaivalója is megérintett. Nem a bűnről szól, hanem a fájdalomról, az elfogadásról, arról, hogyan lehet méltósággal jelen lenni a saját történetünkben. Anita Magdalénája nem szenvedő. Ő jelen van – erősen, tisztán, önazonosan.

És ott vannak a Bari Károly-versrészletek is, amelyek finoman, szinte suttogva kapcsolják össze a testet a szóval, a személyest a közössel. Ez a roma kultúra hangja – egyszerre fájdalmas és gyönyörű.

„Igyekszik az ember lánya” – az üzenet

Ez a társadalom sajnos nem tanított meg minket arra, hogy értékesek vagyunk. Ezt nekünk kell megtanulnunk – ez egy fájdalmas, nehéz út. Minden fájdalom és nehézség ellenére is, ez a mi utunk. Ezek a képek, ezek a lenyomatok kísérnek rajta. Egy olyan társadalomban élünk, ahol az elnyomás és a férfiközpontúság még mindig átszövi a mindennapokat.

A női test, a női hang gyakran tárggyá válik, meg van szabva, hogyan jelenhet meg, mit mondhat el magáról. Anita munkái ezzel szemben finoman, de határozottan bontják le ezeket a mintákat. Képekkel, testekkel, emlékezettel mutatja meg, hogy a női lét nem csupán elvisel, hanem újrateremt, értelmez, és formát ad annak, amit mások elnémítanának.

Így teremt magának és nekünk is teret – egy olyan helyet, ahol a roma női hang nem kivétel, hanem természetes jelenlét. Mert amikor kimondjuk, hogy Igyekszik az ember lánya, valójában azt mondjuk: Itt vagyunk. Nem adjuk fel. És nem tűnünk el.

Záró gondolat

Ez a kiállítás számomra nemcsak művészet, hanem tükör. Megmutatta, hogy a fájdalom, a kétely, a sebezhetőség nem gyengeség, hanem forrás. Nagyon kell róla beszélni, lehet vele dolgozni, és ami a legfontosabb, lehet benne erőt találni. 

Azt gondolom, hogy a gyógyulás nem a felejtésben van, hanem abban, ha merünk szembenézni vele. Anita munkái arra emlékeztettek, hogy az, amit mi hordozunk – a múlt, a történeteink, a lenyomatok a testünkön és a lelkünkön – mind érték. Nem kell eltüntetni őket, nem kell szégyellni. Ezek a nyomok mesélnek rólunk, és formálnak minket azzá, akik vagyunk.

A Igyekszik az ember lánya számomra most már nemcsak egy kiállítás címe, hanem egy mondat, amit magammal viszek. Egy mondat, ami egyszerre fájdalmas és felszabadító. Ami emlékeztet arra, hogy nem kell tökéletesnek lenni. Elég, ha igyekszünk — jelen lenni, hinni, létezni, kimondani.

Igyekszeni nem a megfelelésről szól, hanem az élethez való ragaszkodásról. Arról, hogy akkor is továbbmegyünk, amikor nehéz. Mindeközben megtanuljuk, hogy az ember lánya nem másoknak igyekszik – hanem önmagáért.

A kiállítás november 30-ig látható a Bura Galériában. Nézzetek meg.