Egy elveszett intézmény nyomában II. – Reflexió a roma kulturális önrendelkezés határairól”

Ez a bejegyzés egy reflexió arra az élő videóra, amely a Roma Play felületén jelent meg, és amelyben Józsefváros polgármestere többek között a roma kulturális intézményi koncepcióról is beszélt. Nem volt könnyű megszólalni, de szükségesnek éreztem. Sokat gondolkodtam, reagáljak-e erre a videóra vagy sem. Őszintén szólva, mély sebeket tépett fel bennem. Amikor meghallgattam, épp a vasútállomáson voltam, és nem tudtam elindulni haza. Csak ültem ott, néztem magam elé, és nem tudtam eldönteni: sírjak vagy nevessek? Az elmúlt év eseményei újra végigfutottak bennem, minden, amin keresztülmentünk, egyszerre lett újra jelen.

Nem fogom újra megírni, hogy mi a pontos története annak a szakmai koncepciónak, amit három kiváló szakemberrel közösen dolgoztunk ki. Erről már részletesen írtam a májusi blogbejegyzésemben – ha érdekel, ott elolvasható. Ez az írás most másról szól.  Arról, hogy mi történik akkor, amikor a szavak és a tettek közé bizalmatlanság ékelődik és arról is, miért éreztem szükségét, hogy – bár nehéz volt – mégis megszólaljak. Ez a szöveg az én szemszögemből íródott, de nem egyedül éltem meg ezt a folyamatot. A többes szám azért jelenik meg, mert közösen dolgoztunk, közösen gondolkodtunk és bár nem biztos, hogy mindenki ugyanígy fogalmazná meg, az az értékrend, ami vezérelt minket, közös volt.

„Egyben megerősített abban is, hogy miért kezdtem bele…”

Mindez csak megerősített abban, hogy nem véletlenül indítottam el ezt a blogot. Úgy éreztem, hogy ezekről a folyamatokról beszélni kell, őszintén, saját nézőpontból. Amikor néhány hónappal ezelőtt belekezdtem az írásba, pontosan az ilyen helyzetek sarkalltak rá. Túl sok méltatlan élményt kellett feldolgoznom. Ki kellett írnom magamból. Leckék ezek méltóságról, vezetői döntések megkérdőjelezéséről, látszat-szövetségekről és felszínes „együttműködésekről”. A valóság ugyanis az, hogy azok, akik a leghangosabban beszélnek a roma emancipációról és kulturális elismerés megteremtésének fontosságáról, sokszor pont azok a legkevésbé valódi szövetségeseink. Amíg a szavakról van szó, ott vannak, de amikor valóban teret, figyelmet, beleszólást és döntési jogot kellene megosztani, akkor hirtelen csend lesz. A támogatásuk addig tart, amíg nem érzik veszélyben a saját pozíciójukat – amíg nem kell engedniük valamiből.

Ezt, azt hiszem, sokan eddig is tudtuk. Azonban talán a legnehezebb az, amikor elhitetik velünk, hogy valódi együttműködés zajlik – miközben a háttérben már minden lényeges döntés megszületett. Ott vagyunk, jelen vagyunk, részt veszünk a munkában, de valójában nincs érdemi beleszólásunk. A keretek adottak, a folyamat le van osztva, és nekünk már csak annyi szerep jutna, hogy igazoljuk azt, ami előre eldőlt. Ezért érintett ez a helyzet különösen mélyen. 

Mi volt a valódi konkrét kérés?

A videóban említett józsefvárosi önálló gazdálkodású roma kulturális intézmény létrehozása nem egy egyéni ötlet vagy javaslat volt – hanem egy hivatalos képviselő-testületi döntés alapján elfogadott intézményi struktúra teljes szakmai koncepciója. Jogilag és pénzügyileg megalapozott formában, forrásteremtéssel együtt dolgoztuk ki – egy elnyert pályázat keretében, konkrét felkérésre.

Mit jelent ez? Hogy nem én, nem mi találtuk ezt ki. Azt hoztuk létre, amit kértek tőlünk. Úgy írok most erről, hogy a részletekről – a folyamat belső működéséről – titoktartás köt, de nem is ez a lényege. Hanem az, hogy mi végig jóhiszeműen hittünk abban, hogy ez valóban megvalósulhat. 

Pénzügyi vagy bizalmi kérdés az önálló intézmény?

Az erősen hangoztatott érv: egy önkormányzati rendszerben nem lehet egy roma intézmény autonóm, mert nem lehet önálló gazdálkodása. Csakhogy ez nem kizárólag anyagi, technikai vagy jogi akadály, hanem igenis ez akarat és hozzákapcsolódóan persze egy bizalmi kérdés is.  

A VIII. kerület közművelődési intézményei a JKN (Józsefvárosi Kulturális Nonprofit Zrt.) fennhatósága alatt működik. Ezt értjük és tudjuk. Azonban a roma kulturális intézmény, amiről most szó van, nem ebben a struktúrában valósult volna meg, és ahogyan írtam nem a mi javaslatunkra történt. Nem akarom ismételni magam, de konkrét megrendelés alapján készült, a kerület által korábban elfogadott irányelvek mentén született meg. Egy olyan intézmény, amely önálló gazdálkodású, önkormányzati alapítású formában működött volna – nem a JKN alá rendelve, hanem saját szervezeti és szakmai struktúrával. Nem kizárólag az önkormányzat költségvetésére épült volna, hanem forrásszerzéssel kombinált, hosszú távon is fenntartható modellként.

Nem háttéralku volt.

Nem személyes érdekeket szolgáló kezdeményezés. Hanem egy átlátható, felelősen megtervezett, szakmailag megalapozott intézménykoncepció, amely minden jogi, pénzügyi és működési követelménynek megfelel. A koncepció célja soha nem a közpénz felelőtlen felhasználása volt. Mi nem kértünk semmit „csak úgy” – hivatalos megbízás alapján, szerződéses keretek között dolgoztunk. Egy olyan intézményi modellről van szó, amely sok más területen magától értetődően elfogadott és működőképes. Úgy tűnik, a különbség az, hogy ez most a roma kulturális önrendelkezés témájában történt.

Megígérték és talán közben jöttek rá, hogy túl sokat ígértek?

 A valódi intézményes önrendelkezés nem dekoráció, nem mellékszerep, hanem egy rendszerszintű váltás, amit nem mindenki akar – még akkor sem, ha előtte vállalta, még akkor sem egyértelmű, ha egy demokratikus vezetésű sokak által nyitottnak tartott önkormányzatról van szó.

Ez egy olyan döntés lett volna, ami valódi súllyal bírt.

Nemcsak szakmai, hanem politikai és társadalmi értelemben is.
És bár bizonyos kérdések nem hangzottak el nyíltan, kitapintható volt, hogy ott lebegnek a levegőben: Nem csapjuk-e ki ezzel a biztosítékot? Kilógunk-e a többségi elvárásokból, ha egy kisebbségi közösség ügyét valódi intézményi önállósággal képviseljük?

Nem mondták ki, de az elmúlt évek tapasztalatai, a sorra meg nem valósult roma intézmények története mégis azt sejtetik: ezek a kimondatlan félelmek ma is hatnak. Az akarat ugyanis sok mindentől függ, de egy dolgot biztosan állíthatok: nem a roma közösség részéről hiányzott. Ha gondolatban kicserélnénk a „roma” szót bármelyik másik, a hazai törvényben elismert 12 kisebbség nevére, talán még élesebben kirajzolódna, mennyire máshogy kezeljük ezt az ügyet. Talán világosabbá válna, hogy itt nem egyszerűen egy koncepció elutasításáról van szó, hanem arról, kinek a jelenléte válik kényelmetlenné, ha valódi döntési helyzetbe kerül.

Romákat pozícióba emelni nem szociális ügy. Ez nem egy olyan döntés, amit mindenki könnyen megért vagy elfogad, sőt, mert nem a segítségnyújtás logikájában mozog, hanem az önrendelkezésről szól. Ez hatalom-megosztás.
Arról, hogy a roma közösségek saját maguk mondhassák meg, hogyan szeretnének jelen lenni – kulturálisan, intézményesen, szakmailag. 

Ez sokkal nehezebb vállalás, mint egy „roma program”, mert valódi bizalmat és valódi partnerséget feltételez. Egy programot könnyebb „lemenedzselni” – ahhoz nem feltétlenül kellenek roma vezetők döntéshozói pozícióban. Elég, ha időnként bevonjuk őket, némi együttműködéssel fűszerezve. Esetleg munkatársként jelen lehetnek, de felelősségi szinten már ritkán, kivéve, ha baj van, és jól jön, ha van, akire mutogatni lehet. 

Nem akartam vezetni

Fontos tisztáznom valamit: én nem akartam vezetője lenni ennek az intézménynek. Nem személyes ambíció vagy sérelem hívta életre ezt az írást, hanem a közös felelősség kérdése. Ez a helyzet nem rólam szól, hanem arról a rendszerszintű bizalmatlanságról, amellyel roma szakemberek és közösségek újra és újra szembesülnek – még akkor is, amikor minden szakmai és erkölcsi alapjuk megvan arra, hogy egyenrangú szereplőként legyenek jelen.

Itt most érdemes visszatérni az úgynevezett "ajánlathoz" is. Mert a kérdés nem csak az, hogy kapnak-e a romák lehetőséget, hanem az is, milyen formában. Méltányos volt-e egyáltalán?

Ha világosan az hangzik el, hogy adott összegű forrás áll rendelkezésre, és abból kell közösen gazdálkodni – azt értjük, és értékelni is tudjuk. Sajnálatos módon nem ez történt, hanem érkezett egy ajánlat, ( amiről egyébként sem mi döntünk) amiben a kerület összes roma programjának költségvetését ajánlották fel – „valami helyett”. Egy közművelődési intézmény alá sorolt részlegként, nem a koncepcióban lefektetett szakmai és szervezeti alapokon.

Ez vezet el ahhoz a kérdéshez, amit nem lehet kikerülni: tényleg nekünk kellett volna eldönteni, hogy legyen-e például Muzsikusok Éjszakája, vagy valósuljon meg az, ami a hivatalos koncepcióban szerepel?

Ez a történet – a tanulság, amit méltóságról és önazonosságról megtanultam – részben már szerepelt a májusi blogbejegyzésemben is. Ott is arról írtam, hogy mit jelent ma roma emberként hinni valamiben, dolgozni érte, és közben újra és újra szembesülni a bizalmatlansággal, a „nem most, nem így” válaszokkal. Azzal a hozzáállással, ami azt sugallja:

„Érd be kevesebbel. Fogadd el a morzsát. Legyél jó cigány.” 

Valódi, egyenlő, méltó együttműködés 

Mi viszont nem morzsákat kértünk. Hanem valódi, egyenlő, méltó együttműködést, ami nem csak elvi kérdés volt. Ez egy nagyon is valós, jelen idejű döntési helyzet volt, amiben felelősen, közösen léptünk. Mi együtt álltunk fel.

Most őszintén kérdezem tőletek, akik olvassátok: szerintetek mi hogyan dönthettünk volna önhatalmúlag arról, hogy elfogadunk egy olyan lehetőséget, ami felülír egy korábban elfogadott roma stratégiát? Kinek hol van a felelőssége ebben? Mit válasszunk, ha nincs valódi választás? Van-e döntési jogunk egyáltalán egy ilyen helyzetben?

Az ajánlat, amit kaptunk, nekünk nem jött be – mert nem volt sem méltányos, sem tisztességes és legfőképp: nem a közös szakmai munkánk elismerése volt, hanem annak kiüresítése. Önhatalmúlag nem is dönthettünk róla, hiszen a roma stratégia szakértői gárdája és a szakmai konceoció megalkotói nem ugyanazok az emberek. 

Számomra ez nem csak egy intézményről, nem csak egy elutasított koncepcióról szól. Ez a roma közösség kulturális önreprezentációjáról szól – arról, hogy kik vagyunk, hogyan láttatjuk magunkat, és hogy van-e jogunk azt saját kezünkbe venni.

Erről sokan, sokféle platformon beszélünk már régóta. Vannak, akik több mint hetven éve. A nagy kérdés,  hány koncepció porosodik már fiókokban? Hány ígéret hangzott el, amelyekből végül semmi sem lett? 

Ez nem a mi „hitbizonyságunk” volt, nem bizonygatni akartunk, hogy méltók vagyunk valamire. 

Mi szakmai munkát végeztünk – azt, amire felkértek, amit kértek tőlünk.

Most lett egy újabb. Egy újabb, ami nem valósulhatott meg.

Engedjétek meg, hogy a végén megosszam, mit is szerettünk volna – mit jelentett számunkra ez a koncepció.

 

Nem egy „közpénzherdáló” intézményről volt szó. Sajnos látunk olyan intézményeket ma is működni a kerületben, amelyek régóta alacsony hatékonysággal vagy érdemi társadalmi hatás nélkül működnek – mégis, mivel ismerősek, beágyazottak és nem romák vezetik őket, ezek működése ritkán kerül kérdés tárgyává. Eddig nem is hallottam ilyet. 
Mi mást szerettünk volna. Valami újat. Valami olyat, ami láthatóvá teszi azt, amit eddig rendre láthatatlanná tettek.
A mi elképzelésünk ezzel szemben egy fokozatosan fejlődő, saját forrásokra is építő, méltóságon és átláthatóságon alapuló, önálló gazdálkodású, önkormányzati intézmény volt. Hivatalos, jogilag is megalapozott formában – nem program, nem mellékszál, nem díszlet – hanem valódi intézményi jelenlét. Egy olyan kulturális tér, ami nem különválaszt, hanem összeköt. Ami a közös értékekre és kapcsolódásokra épít, és ahol a roma és nem roma emberek közötti párbeszéd nem kampánytéma, hanem napi gyakorlat.
Ha ez az intézmény megvalósul, Józsefváros a főváros kulturális életének egyik legfontosabb színterévé válhatott volna mind hazai, mind nemzetközi szinten is.

A kerület kulturális örökségének meghatározó része a roma közösség története, jelenléte és hozzájárulása. Ez a mostani hiány nemcsak egy intézmény hiánya, hanem egy elvesztett lehetőségé, amely túlmutatott volna az intézményi kereteken.

Nekem talán ez az egyik legnagyobb szívfájdalmam, azonkívül amit leírtam, hogy a józsefvárosi roma kulturális örökség megőrzése mindmáig nem kapta meg azt a méltó helyet, amit már régen kiérdemelt volna a VIII. kerület kulturális stratégiájában.

Persze ez nem kizárólag a jelenlegi vezetés felelőssége – ez egy hosszabb, mélyebb történet.
De hogy most, pont itt, mégsem sikerült előrelépni, erről szól ez az írás. Mert nem elég egy sámli az asztal mellett. Lehet, hogy vannak, akik elfogadják azt is, de mi nem ilyen csapat voltunk. Látszólag ott vagyunk a térben, partnerként jelenünk meg, de amikor valódi döntési helyzetek adódnak, a részvételünk mégis kényelmetlenné válik. Mert a valódi partnerség ott kezdődik, ahol a jelenlétünket nem csak elfogadják, hanem szükségesnek tartják.