„Csendes egyetértés a kirekesztésben” III. rész – Új arcok, régi játszmák, láthatatlan roma hangok a közéletben

Eredetileg másról akartam írni, de azt látom, hogy a „cigánykártya” újra és újra előkerül, ezért most inkább erre fókuszálok. Gyerekkorom meghatározó filmje volt az Átok és szerelem. Lakatos Menyhért írta a forgatókönyvet, a zenét Fátyol Tivadar szerezte. Lehet vitatni a film üzenetét, de számomra főleg a zenéje– amikor a magyar televízióban adták – büszkeséget jelentett. A dalok ma is meghatározó élményeim közé tartoznak. Akkoriban a tévében láthattunk olyan roma történetet, amelyek – még ha nem is voltak tökéletesek – rólunk szóltak, a mi hangunkkal, a mi arcainkkal. Ma ilyet nem látok.

Ez a „Csendes egyetértés” sorozat utolsó része. Meg vagyok győződve róla, hogy a roma kulturális reprezentáció a roma politikai reprezentáció nélkül nem tud működni és persze fordítva sem. Egyik nem élhet a másik nélkül, mert a kultúrát védeni, a hangot hallatni, a jogokat képviselni csakis együtt lehet. Most mégis a politikai tér felől közelítek. Nem azért, mert ez az egyetlen fontos szempont, hanem mert ismét azt látom, hogy a romákról szóló beszéd a politika eszközévé vált, miközben a valódi részvételünk továbbra sem biztosított. Az elmúlt hónapokban viszont a politika ismét „felfedezte” a romákat. Nem a mindennapi problémáinkat, nem a mélyen húzódó társadalmi egyenlőtlenségeket, hanem a kampányban hasznosítható szerepünket. Látszólag elismerésnek is tűnhet, de valójában politikai eszköz. Hirtelen jön a vállveregetés, a dicséret, az éppen a most jöttem rá érzés, hogy kellünk, pontosabban kellenénk! Azonban amikor nincsen kampányidőszak,  akkor hallgatás van: nincs szó a szegregációról, az oktatási és egészségügyi egyenlőtlenségekről, a mindennapi diszkriminációról. Amit mi romák mindennap megélünk. 

Politikai narratívák roma szemmel 

A választás még messze van, de a kampánygépezetek már beindultak. A jobb oldalon új kommunikációs csomagba csomagolják a roma ügyet: előkerülnek a „dolgozó cigányok” példái, zenei aláfestéssel, mosolyokkal, vállveregetéssel. A cél egyértelmű: szimbolikus gesztusokkal jelezni, hogy „fontosak vagyunk”. Csakhogy ezek a gesztusok ugyanattól a politikai közegtől érkeznek, amely korábban a „segélyből élőkről” és a „kulturális különbségekről” beszélt,  megbélyegző módon. 

A baloldali narratíva más eszközöket használ, de a minta ismerős: a romák ügye ott is gyakran kampányidőszakban kerül elő. Szerepelhetünk programokban, sajtófotókon, beszédekben, de a ciklusok között a hangsúly gyorsan elhalványul. Itt is feledésbe merülnek a mindennapi, rendszerszintű problémák  mint a szegregált oktatás, munkaerőpiaci hátrányok, egészségügyi egyenlőtlenségek, helyette maradnak az üres ígéretek, mint mindig. 

Mindkét oldalnál ugyanaz a hiányosság látszik: a romák többnyire nem döntéshozóként, hanem témaként jelennek meg. Ez a szemlélet tartja életben a „cigánykártyát”, csak a díszletek és a hangsúlyok változnak. Én azt mondom, hogy most már elég legyen a vérlázító cigánykártya előhúzásból. Kezd ez már nevetségessé válni, hiszen a hitelességük a politikai oldalaknak nagyon is megkérdőjelezhető. 

A más hang – a TISZA Párt

Ebben a politikai közegben tűnt fel az utóbbi hónapokban egy új szereplő, a TISZA Párt, Magyar Péter vezetésével. A párt retorikája látszólag eltér a megszokottól: nyíltan beszél a roma közösségek bevonásának fontosságáról. Bódis Kriszta társadalompolitikai szakértőként való megjelenése, valamint a Van helyed program rendszeres említése azt sugallná, hogy a párt a roma ügyet komplexebb módon, társadalompolitikai kérdésként szándékozik kezelni. Ez kétségtelenül friss hang a hazai pártpolitikában, és fontos, hogy ez megtörtént. 

Ugyanakkor bennem, roma emberként, sok rossz tapasztalattal a hátam mögött ott a kérdés: valóban egy újfajta részvétel kezdődik, vagy csak egy új szereposztás a régi struktúrában?

Érdekelt, miben más ez a „más hang”, ezért elkezdtem részletesebben is megnézni, mit ígérnek. Végigolvastam a 21 pontos programot, és bár több célkitűzés valóban fontos és támogatandó, már az első pontnál megálltam egy pillanatra. Nem az ígéret a gond,  hiszen jól hangzik,  hanem a „hogyan”. Hogyan tervezik megvalósítani? Milyen szakértőkkel? Milyen lépések vezetnek odáig? Miből finanszíroznák? Hogyan illeszkedik ez a meglévő rendszerekbe?

A magyar politikában túl sokszor hallottunk már hangzatos ígéreteket anélkül, hogy mögöttük részletes, átlátható és számonkérhető terv lett volna. Ezért számomra nem az a kérdés, hogy a cél jó-e, hanem az, hogy a megvalósításra van-e valódi, működőképes forgatókönyv.

Pontosan ezért figyeltem fel arra, hogy a program első pontja a családi pótlék azonnali megduplázását ígéri. Ez elsőre nagyon jól hangzik, különösen azoknak, akik hónapról hónapra küzdenek a megélhetésért, de rögtön felmerül a kérdés: hogyan? Lesz-e inflációhoz igazítás, hogy ne veszítse el az értékét néhány hónap alatt? Lesz-e differenciálás az összegekben?

A családi pótlék nem csodaszer

A családi pótlék ma az egyetlen támogatás, ami minden családnak jár, pontosabban gyermeknek, függetlenül attól, hogy szegény vagy gazdag családban él. De mi történik, ha egyszerűen csak megduplázzuk, anélkül hogy hozzáigazítanánk az árakhoz, átgondolnánk, kinek mennyi jár, és nem kapcsolnánk valódi esélyteremtő programokhoz? Akkor ez legfeljebb átmeneti segítséget jelent. Pár hónap, és a plusz pénz értéke elveszik, miközben a szegénység és az egyenlőtlenségek nem csökkennek.

Erről már nagyon régen írt Ferge Zsuzsa, tessék elolvasni, világosan elmondja, miért veszélyes kampányszerűen „megrángatni” egy alapvető rendszert.

Van azonban még egy dolog, ami személy szerint nagyon zavar, és amit mi, romák különösen jól ismerünk és ez nem más, mint a romákkal kapcsolatos egyik makacs tévhit a „segélyért szülünk” sztereotípia, amibe a családi pótlékot is gyakran belekavarják. Pedig ez alanyi jogon jár, mégis sokan úgy kezelik, mintha valamiféle kiváltság vagy jutalom lenne. Éppen ezért egy ilyen intézkedésnél különösen fontos, hogy érzékenyen és átgondoltan vezessék be. Figyelembe kell venni, milyen társadalmi hatásai lehetnek, és vigyázva arra, hogy ne erősítse tovább a már amúgy is meglévő előítéleteket a romákkal szemben. 

Ebből pedig jön a következő kérdés: ha a támogatásokat valóban esélyteremtésre akarjuk használni, milyen programokkal kapcsoljuk őket? Miért hozom ezt fel? Mert ma a politikai és a civil térben is egyre gyakrabban hallani a Van Helyed! programot hivatkozási pontként. Sokszor úgy, mint egy holisztikus, helyi sikereken alapuló kezdeményezést, amely akár országosan is követhető modell lehetne.

Csakhogy Magyarországon számtalan példa mutatta már meg, hogy nem minden „országos modellnek” szánt program működik hatékonyan. Itt most nem is egy régi történetről van szó, hanem egy jelenleg is futó kezdeményezésről: a FETE-programról (Felzárkózási és Esélyteremtési Települési Együttműködések). A FETE ma is működik, több száz településen. A célja, hogy hátrányos helyzetű településeken komplex esélyteremtést valósítson meg oktatási, szociális, közösségfejlesztési és infrastrukturális eszközökkel.

Amikor először hallottam a Van Helyed! országos modellként való emlegetését, bevallom őszintén, hogy megijedtem. Nem a jó szándék miatt, hanem azért, mert ez veszélyes terep: egy helyi program sikere nem jelenti automatikusan, hogy ugyanazzal a hatékonysággal működni fog az ország másik végében is.

 Veszélyes terep-e a modell program?

Tudjuk, hogy nem ez az első eset, hogy egy „modellértékű” programot emelnek országos politikává. A FETE-program célja, hogy helyi szinten, civil-önkormányzati összefogásban induljanak el esélyteremtő programok. Gondolom vannak helyek, ahol valóban erősödtek a közösségi kapcsolatok, és létrejöttek új lehetőségek, ezek csak feltételezések mert nem tudom. Az is kiderül, miért nem tudom biztosan, de az biztos, hogy a program minden településen mást jelentett, és nem látható egységes, átlátható országos hatása. A legnagyobb kritika a programmal szemben, hogy nincs nyilvános, független hatásvizsgálata. Tehát nem tudjuk, hogy mennyire működik hatékonyan, de abban biztos vagyok, hogy nagyon sokba fáj nekünk. A FETE egy kézben van tartva, nem transzparens módon működik, az eredményei, költségei, társadalmi hatásai nem hozzáférhetők a nyilvánosság számára. Ez alapvetően problémás egy olyan kezdeményezésnél, amely közpolitikaként viselkedik, de nem számoltatható el közpolitikai mércével. A tanulsága viszont nagyon is világos: Ami működik az egyik helyen, nem biztos, hogy működik a másikon. A „modell” nem másolható mechanikusan.

Ez a tapasztalat különösen fontos figyelembe venni, ha a TISZA országos követendő modellprogramként említi a Van Helyed Alapitvány holisztikus programját. 

Amit tudunk a programról: 

A Van Helyed Alapitvány programja évek óta működik egy konkrét közösségben, személyes jelenléttel, elkötelezett munkával, kapcsolatépítéssel. A programhoz kapcsolódó mutatók, például iskolai részvétel és tanulmányi eredmények nagyon is kedvezőek. Ez tény és nem is akarom elvitatni, de nézzünk a számok mögé is.  Az „Egy felzárkóztató program monitorozása 2016–2021” című tanulmány – amelyet többek között Bass László, Darvas Ágnes és Knausz Imre írt,  azonban nem tartalmaz olyan hatásvizsgálatot, amely bizonyítja, hogy ez a modell országos szinten is működőképes lenne. Más közösségekben, más szakmai csapatokkal, Bódis Kriszta személyes jelenléte nélkül ez nem megvalósítható. Egy helyi siker nem garantál országos működést.

Ezért fontos kimondani: a Van Helyed program ereje a helyi beágyazottság, a személyes jelenlét és a hosszú évek alatt felépített bizalom. Ezek nem másolhatók mechanikusan. Ha mégis országos szintre vinnék, nyilvános hatásmérésre, helyi adaptációra, erős szakmai hálózatra, politikai függetlenségre és a közösségek valódi bevonására lenne szükség. Erős közösségszervezésre, kulcsszereplőkre és erős vezetőre van szükség, bár az egyszemélyes vezetésben  igen nagy veszély van. Erre is vannak példák Magyarországon, de most nem ez a téma. 

Itt érdemes felidézni a Cserdi-példát is.  Sokáig a „Cserdi csoda” volt a hivatkozási pont: egy elkötelezett vezető, Bogdán László polgármester, látványos változásokat ért el egy apró településen. Oktatási programok, közösségépítés, mezőgazdasági kezdeményezések,mindez működött, amíg ő ott volt. Nem vitatható, hogy rövid idő alatt javult a közbiztonság, nőtt a település önellátó képessége, és sok gyerek kapott új lehetőségeket. Ugyanakkor a módszerei – például a kemény fegyelemre épülő, sokszor paternalista megközelítés – számos kritikát is kiváltott, és sokan úgy látták, hogy ezek hosszú távon nehezen fenntarthatók. Azonban Bogdán László tragikus halála után a folyamatok gyorsan megszakadtak, és sok minden visszarendeződött. Ez világosan mutatja: még a legsikeresebb helyi modell is sérülékeny, ha túl erősen kötődik egyetlen ember személyes jelenlétéhez és vezetői stílusához.

A párhuzamok nem a szakmai tartalmakról szól, hanem arról a közpolitikai logikáról, amely gyakran abból indul ki, hogy egy helyi sikert érdemes országos szintre vinni anélkül, hogy előtte alapos, nyilvános hatásvizsgálat igazolná, hogy a modell más közegben is életképes. A szegregátumok nehézségei és erőforrásai településenként jelentősen eltérnek, ezért nincs két egyforma terep. 

A tanulság világos:
Ami működik az egyik helyen, nem biztos, hogy működik a másikon. A „modell” nem másolható mechanikusan. Egy inkluzív program sikere nagyban függ a helyi szükségletektől, ami az egyik településen működik, máshol akár kudarcba is fulladhat. 

Ahhoz, hogy egy helyi kezdeményezés országos szinten is életképes legyen, elengedhetetlen:
 – helyi emberek aktív részvétele,
 – hosszú távú személyes jelenlét,
 – társadalmi beágyazottság és bizalom,
 – szakmai rugalmasság,
 – nyilvánosság és számonkérhetőség.

Mi szól mellette?
Ha valóban sikerülne ezeket a feltételeket megteremteni, és a helyi sajátosságokhoz igazítani a módszert, akkor a Van Helyed!-hez hasonló programok komoly hatással lehetnének más közösségekben is. A személyes kapcsolat, a közösség bevonása és a hosszú távú elkötelezettség minden esélyteremtő program alapja lehetne, de még ez sem hoz biztos sikert. 

Mi szól ellene?
Jelenleg nincs nyilvános, független hatásvizsgálat, ami bizonyítaná, hogy a modell más környezetben is működik. Arról nem beszélve, hogy nagyon sok településen hiányoznak azok az erőforrások, szakemberek és helyi együttműködések, amelyek nélkül a módszer elveszítené a lényegét. A kockázat az, hogy politikai szlogenné válik egy olyan program, amely eredetileg személyes, helyi munkára épül, és ezzel elveszíti a valódi erejét.

Zárszó: Nemcsak új arcok kellenek – hanem új viszonyok

A TISZA Párt máshogyan kommunikál, mint az eddigi pártok.  A gesztusai frissebbek, a szándékai sokak számára szimpatikusabbak. De számomra a valódi kérdés nem az, hogy szebben vagy másképp fogalmaznak-e. Hanem az, hogy beengedik-e végre a roma embereket oda, ahol a döntések születnek. Nem elég meghallgatni minket,  át kell adni a mikrofont. Nem rólunk kell gondoskodni, hanem velünk együtt dolgozni. Nem kell helyettünk kitalálni, mit akarunk, mit érzünk, vagy hogyan éljünk – sem roma nőként, sem romaként, sem magyar állampolgárként.

Bár a TISZA nyitottságról beszél, a roma nők teljesen hiányoztak a februárban tartott női szakpolitikai konferenciájukról. Egy ilyen esemény önmagában nem döntéshozás, de jelzésértékű: megmutatja, kiket látnak partnernek a politikai párbeszédben és kiket nem. A téma a nők társadalmi és politikai szerepe volt, tudomásom szerint egyetlen roma női szakértőt sem hívtak meg. Pedig vannak szép számmal – szakpolitikusok, kutatók, civil szervezetek vezetői, interkulturális trénerek –, akiknek a tudása és tapasztalata nélkül a nőkről szóló párbeszéd nem lehet teljes. Azonban tudjuk, hogy ez nem egy elszigetelt eset: évtizedek óta látjuk, hogy a roma emberek – és különösen a roma nők – hiányoznak onnan, ahol a döntések előkészülnek. 

Felnőtt emberek vagyunk, és nem díszletet akarunk játszani egy politikai színpadon. Nem kitöréstörténetekre, nem alárendelt viszonyokra van szükség, hanem új kapcsolatra: egyenrangú, kölcsönös, valódi együttműködésre. Ezt eddig egyik kormány sem hozta létre. Hatalmi ciklusok jöttek-mentek, de a roma emberek valódipolitikai részvétele nem valósult meg. Van mit bepótolni – és nem kampányidőszakban, hanem a mindennapokban kell elkezdeni.  Bárki lesz is a következő hatalmi struktúra irányítója biztosan lesz feladata bőven. 

Még egy kérdés a végére: ha egyszer a TISZA kormányzati szerephez jutna, számolna-e azokkal a tapasztalt roma számazású szakemberekkel, akik már ma is ott vannak – akár a Tisza-szigetekben, akár más módon támogatva a munkájukat – nemcsak szimbolikus gesztusokkal, hanem valódi, felelősséggel járó pozíciókban is? Ha kimaradnának, az nemcsak a roma közösségeknek lenne csalódás, hanem mindenkinek, aki hisz egy igazságosabb és befogadóbb Magyarországban.

Most tényleg eljön-e a változás?  

Erre ma nincs válasz. Csak akkor fogjuk megtudni, amikor a döntés és a cselekvés pillanata elérkezik. Akkor derül ki, hogy az ígéretek mögött van-e valódi szándék. Hogy a roma képviselet végre nemcsak a képernyőn, hanem a döntéshozó asztaloknál is helyet kap-e. Nyitni kell a változásokra ez nem kérdés. Ám szerintem nyitni óvatosan és kritikusan kell, mert a tapasztalataink azt mutatják: a roma ügy szavakban mindig működik, tettekben viszont ritkán. A különbség a szó és a tett között ott derül ki, ahol már nem kampány, hanem valódi döntés születik és ott derül ki az is, számítunk-e végre, vagy csak számolnak velünk.