„Csendes egyetértés a kirekesztésben II.” – A roma ügy kérdése – avagy a cigánykártya, amit mindig előhúznak, ha kell!

Az utóbbi időben egyre többen osztanak meg egy videót, amelyben Orbán Viktor arról beszél: sok cigány család már munkából él, és emiatt a cigányok világában neki „nagy támogatottsága van”. A videóban Desh „Talpra, cigányok!” című dala van bevágva, hangulatfokozóként. Látszólag üzenet ez: a miniszterelnök elismeri a romák teljesítményét, a munka becsületét, és felvillantja a cigány középosztályosodás lehetőségét. Csakhogy…

Ez a videó nem tisztel, hanem felhasznál. Ez nem a romákról szól, hanem a politikai haszonról. Hiszen amikor  hatalomról van szó, a roma közösségek rendre előkerülnek, de sosem valódi partnerként, hanem eszközként.

Hol volt ez az elismerés, amikor még nem volt kampány?

Nem tudom másként megfogalmazni csak oly módon, hogy ez a fajta kampányízű „elismerés” vérlázító, különösen annak fényében, hogy ugyanez a politikai oldal néhány hónapja még teljesen más hangnemben beszélt rólunk, romákról. Nem évekről van szó, nem régi nyilatkozatokról. Még idén, néhány hónappal ezelőtt is az „ingyenélő” narratíva hangzott el. Sokszor hallottuk a „kulturális különbség” mint akadály narratívát, vagy,  hogy a romák „nem illeszkednek”.És akkor most? Most meg jön a zene, a gesztus, a vállveregetés. Mi változott? Nem a vélemény. Csak a politikai szituáció. Talán ez a legcinikusabb az egészben.

A cigánykártya kijátszásának két oldala: amikor kellünk, és amikor útban vagyunk

Évtizedek óta benne vagyunk ebben a játszmában. Amikor a hatalom érdekei úgy kívánják, előkerülünk. Ha szavazat kell, hirtelen fontosak leszünk. Ha bűnbak kell,  jön a fegyelmező retorika, a „munkakerülők”, a „nem integrálhatók” narratíva. Azonban ezt nem csak a jelenlegi kormány tette és teszi. A baloldal sem ártatlan ebben. Az elmúlt évtizedekben a baloldali kormányok sem vállalták fel a cigányság a cigányság helyzetének rendszerszintű kezelését, a társadalmi részvételük és esélyeik tényleges megerősítését. Valódi politikai akarat nálunk sem mutatkozott. Sokszor inkább az volt az elv, hogy ne tematizáljuk, nehogy konfliktus legyen belőle, leheletnyi intézkedések, amiket csináltak és csinálnak csendben, de semmiképpen nem valódiak.  Másképpen, más módszerekkel, de ugyanúgy kihasználták a roma közösségeket: paternalista, segélyező, kampánycélú gesztusokkal. 

Így lett a roma ügy a politikai kényelem áldozata. 

A jobboldal eközben hangosabb volt, de leegyszerűsítőbb és kirekesztőbb is: „aki nem dolgozik, ne is egyék”, „ingyenélők”, „kulturális különbségek”. Ezek a narratívák pedig még jobban erősítették a romákkal szembeni előítéleteket. Ugye tudjuk, hogy ezek a szavak nem egy pártszélsőségtől, hanem a mindenkori kormányfőtől hangzottak el. Eközben egyik oldal sem engedett beleszólást a romáknak a saját ügyeikbe. Nem alakult ki roma politikai elit, nincs intézményesített részvétel, nincsenek döntéshozói pozícióban cigány emberek. Beszélnek rólunk, de nem hallanak minket. Sosem építettek be minket a döntéshozásba, sosem hallgatták meg valóban a roma hangokat. Mi mindig vagy támogatandó kisebbség voltunk, vagy politikailag kényelmetlen ügy, de sosem egyenrangú társadalmi szereplők. Egyik oldal sem különb ebben. Ez az igazi „csendes egyetértés: 

– a jobb- és baloldal is kihasználta a romákat, csak más stílusban.

– egyik oldal sem törte meg igazán a kirekesztést.

– a valós problémáink, küzdelmeink, sikereink rendre háttérbe szorulnak.

Hol a valódi képviselet?

Ezért írom ezt a sorozatot. Mert évtizedek óta ugyanaz történik, rólunk beszélnek, nem velünk. Még ritkábban tölünk, de leginkább helyettünk. A politika, a média, a közélet újra és újra a „roma ügyet” úgy tálalja, mintha egy másik világ problémája lenne. Pedig ez nem cigánykérdés, ez rendszerszintű igazságtalanság. Ez nem a cigányok problémája ez, hanem Magyarországé. A roma képviselet ma is díszletekben jelenik meg, nem hatalomban. Ha vannak is roma szereplők a politikában, legtöbbször nem valódi döntési pozícióban, hanem kiszolgáltatottan, vagy épp eszközként. Nem az számít, hogy egy roma ember mond valamit, hanem hogy mit mondhat meg, és milyen térben hallják azt meg. Ez a különbség a jelenlét és a díszlet között.

Dolgozunk. Harcolunk. Élünk. De nem látszunk.

Valóban rengeteg roma család dolgozik. Ezen nincs mit ünnepelni, ez természetes. A munka nem kiváltság, hanem alapvető jog. Ám amikor a politika ezt akkor emeli ki, ha PR-értéke van. Ha „rendesen dolgozó cigányokról” van szó, akkor mosoly van és vállveregetés. Ha munkanélküliségről, szegregációról, egészségügyi egyenlőtlenségről, rasszizmusról van szó, akkor tabu.  A pozitív példák kiválogatása csak akkor hiteles, ha a nehézségeket is vállalja a társadalom. Mii nem dísznek vagyunk itt. A cigány közösségek valódi tagjai a magyar társadalomnak, csak ez az ország ezt még nem tanulta meg komolyan venni.

Zárszó – nem tűnünk el, csak nem néznek ránk

A cigányság nem „válságkezelési probléma”, nem „munkaerő-piaci tartalék”, nem „kisebbségi kérdés”. A cigányság része ennek az országnak, akkor is, ha nem illik bele egyik politikai oldal narratívájába sem. Ezért fontos, hogy beszéljünk, saját szavainkkal, saját élményeinkkel, saját felületeinken. Ne feledjük, hogy az „elbeszélésünk” jogát már túl régóta kisajátították, ezért nem szabad csendben maradni. Én nem akarok csak szereplője lenni egy mások által írt történetnek.