Megélt lecke – méltóságról és magamról
Ez egy történet az életemből. Nem a hely a lényeg, és nem is a konkrét szereplők. A lényeg a folyamat. Az, ahogyan az ember hisz valamiben, dolgozik érte, majd szembesül vele, hogy időközben az irány megváltozik, és közben kiderül az is, hogy nem mindenki játszik nyíltan, tisztességesen. Ahhoz, hogy tisztán lássunk, fontos, hogy részben megosszam a történéseket is. Nem elégtételnek szánom ezt az írást. Inkább saját tanulságnak. Feldolgozásra, megértésre és a rendszer hibáira való figyelemfelhívásra. Ez az én leckém, és mint minden nehézség, ez is formál engem, hozzám ad valamit, még akkor is, ha a felismerésig vezető út fájdalmasan nehéz, fárasztó volt és azt hiszem még mindig tart. Azt remélem, hogy a nehézségeim nem elvesznek tőlem, hanem erősebbé tesznek, csak idő kell hozzá, hogy ezt megértsem. Ez a történet erről szól. Arról, amit megéltem és arról milyen hatással volt rám. Az én nézőpontom, az én szememmel. Egy lecke az élettől arról, hogyan tanultam meg még jobban tisztelni magamat, a közösségemet, akkor is, amikor mások ezt nem tették meg.
Hittük, hogy most végre
más lesz.
Hányszor hangzott már el: „most
tényleg elindul valami”? És hányszor hittük el, hogy ezúttal komolyan
gondolják? Hittük, mert hinni akartunk benne. Ez most más lesz – mondtuk
magunknak. Nem született még meg a roma kultúra valódi, önálló intézménye. Úgy tűnik, ma sem hisznek benne
igazán, talán azért, mert félnek attól, mi történik, ha valóban erőt mutatunk,
ha a kulturális értékeink nem csak befelé szólnak, kisebb közösségeken belül,
hanem tényleg kézzelfogható, látható és érthetővé válik mindenki számára. Ahelyett,
hogy partnerként kezelnének minket, gyakran úgy tűnik, inkább az
érdekérvényesítésünk korlátozására játszanak. Ez nem új keletű jelenség. Több
mint hetven éve ígérnek valamit, ami azóta sem valósult meg. De nézzük meg más
szemszögből: ne csak a romák oldaláról, hanem a többi, tizenkét hazai
nemzetiség szemszögéből is. Ők valahogy eljutottak odáig, hogy saját kulturális
intézményeik működjenek. Miért sikerült ez nekik? Talán azért, mert a roma
közösséget máig nem tekintik valódi társadalmi tényezőnek. A kulturális
elismerés pedig enélkül nem fog megtörténni. Márpedig ez az egyik legfontosabb
alapja lenne annak, hogy egy közösség saját jogon jelen lehessen ebben az
országban. Ez most egy ilyen történet.
A
történet egy elfogadott roma stratégiával kezdődött: vagyis azzal, hogy a
stratégia részeként létrehoznak egy önálló gazdálkodású Roma Kulturális és
Módszertani Központot. Ez nem magánkezdeményezés, nem személyes ambíció volt,
hanem egy hivatalosan elfogadott, társadalmi egyeztetésen is jóváhagyott számonkérhető
vállalás. Pályáztam 3 kiváló szakemberrel együtt az önálló gazdálkodású Roma
Kulturális és Módszertani Intézmény szakmai koncepciójának kidolgozására. Ez a
leírás az én perspektívámat tükrözi. A ránk bízott feladatot szakmailag,
lelkiismeretesen, a közösség iránti felelősséggel teljesítettük. A 4 fős
szakmai csapat elkészítette az intézmény küldetését, vízióját, szakmai
tevékenységét, működési feltételeit és költségvetési igényeit tartalmazó átfogó
anyagot. Hónapokon át dolgoztunk azon, hogy egy olyan intézmény szülessen meg,
amely nemcsak kulturális események helyszíne lett volna, hanem tudásbázis,
módszertani központ, közösségépítő hely. Professzionális tartalommal, részletes
költségvetéssel, fenntartható működési modellel, hazai és nemzetközi
partnerekkel, forrásteremtési tervvel, méltó arculattal és még sorolhatnám.
Mindig ott a bizonyos de, - a
töréspont,
Mi
hittük, dolgoztunk, összeszokott csapattá formálódtunk. Sok-sok munkaóra,
szakmai viták, nevetés, jó hangulat, néha nem annyira felemelő egymásnak
feszülések, majd ennek feloldása után ismét hatékony, gyors közös munka. Remény és emelkedett hangulat, hogy valami
iszonyat menőt csinálunk! Végre! Mindenki a legjobbat hozta ki magából. Ment a
munka, készültek az anyagok, programok, stratégia, vízió, misszió, alapelvek,
jogi forma, költségvetés stb… Éreztük ez tényleg nem csak bla-bla. Határidőre
készen lettünk, de közben a kezdeti hitet, lelkesedést lassan felváltotta az
elbizonytalanodás, valahogy változtak a dolgok menet közben. Kevés
visszacsatolást kaptunk, még kevesebb információt és az eredeti
megállapodásokhoz képest nem történtek meg fontos egyeztetések és a következő
mérföldkövek: képviselő testületi ülés majd társadalmi egyeztetés, majd ezek
visszajelzését beépítve véglegesítjük a koncepciót. Ennek dátuma először kitolódott, majd végül elmaradt.
A munka során az eredetileg megígért intézményi költségvetés összege is
folyamatosan csökkent, maga az egyeztetési folyamat lelassult, (legalábbis ezt
gondoltuk csak lassú) majd szép lassan leállt. Miután megírtuk és
kidolgoztuk a teljes intézményi koncepciót minden részletével együtt, egy rosszul
sikerült egyeztetés után gyakorlatilag két hónap parkolópályára állítás
következett. Némaság. Késlekedés. Elbizonytalanítás. Mire észbe kaptunk, a
koncepciót kiüresítették. A működési feltételeket egyoldalúan megváltoztatták.
Az „ajánlat” – a felismerés
pillanata
Végül
most április közepén megérkezett az „ajánlat”. Nem lehet önálló roma intézmény,
hanem egy meglévő közművelődési intézmény alá rendelt divízió formájában
jöhetne létre. A cél: látható roma
programok, látszólagos szakmai autonómia, de főbb stratégiai irányokban
gyakorlatilag döntés nélkül, függelmi helyzetben lévő alacsony nem önálló
költségvetésű roma “intézményt”, inkább program szerintem. Kihangsúlyozva
persze, hogy bizonyítson az a csapat, akik meg fogják valósítani, és ha elég
jól teljesítenek, majd talán a ciklus végére lehet önállóságról beszélni. Mert
ugye tudjuk, hogy közpénzről van szó!
Az
operatív feltételek egyoldalú megváltoztatása világosan jelezte: nincs valódi
szándék a roma intézményi önállóság biztosítására. A koncepció tartalmi kiüresítése és
egy másik intézmény alá rendelése nemcsak szakmai, hanem működési szempontból
is súlyos következményekkel jár.
Ez
a struktúra alapvetően megnehezíti, hogy az eredetileg tervezett pályázati és
üzleti modell érvényesülni tudjon. A részbeni önfenntartó működés, amit
megálmodtunk – saját forrásteremtéssel, partnerekkel, hosszú távú tervezéssel –
ebben a keretben szinte lehetetlenné válik. Nemcsak az autonómia vész el, hanem a fejlődés lehetősége is.
Tisztában vagyok vele, hogy egy
helyi működtetésű intézmény nem jelenthet teljes autonómiát. De elvárható
lenne, hogy legalább a roma közösség által meghatározott tartalmi irányok,
szakmai elvek és értékek érvényesüljenek. Különösen akkor, ha maga az intézmény
a közösség kulturális önrendelkezésének erősítését is tűzi ki célul. A
jelenlegi irány ezzel szemben a többségi elvárásokhoz való igazodást tükrözi –
nem egy felelős, közösségi alapú gondolkodást. Nem önálló, nem részben független, hanem alárendelt,
központosított. Ha ezt az elején közlik, dönthettem volna: vállalom-e vagy sem.
Valószínűleg nemet mondtam volna, vagy meg sem pályázom. De ugye ez nem derült
ki, csak a későbbiekben. Az átalakulás pontosan olyan volt, mint az
a rendszer, amelyben élünk: látszólag teret adnak, de valójában kizárnak.
Meghívnak az asztalhoz, de amikor leülnél, kihúzzák a széket.
Méltóságról és megalkuvásról
Miután
meghozták ezt a döntést, nekünk kellett volna vállalni a felelősséget, hogy belemegyünk-e
abba, hogy egy kisebb, nem önálló intézményi keretrendszerhez a már kialakított
koncepciót mi hozzárendeljük. Vállaljunk felelősséget olyanért, amit nem mi
döntöttünk el. De mi csak a megbízott feladatot teljesítettük. Egy elfogadott stratégiai
cél mentén.
Kinek
a joga felülírni egy már elfogadott roma stratégiát? Nem a miénk ugye ez
tisztán kivehető. Nem játszunk kézmosást! A mi és ők viszonyrendszerre nem
erősítünk rá. Elég ha mások így gondolkodnak.
Mi
nem akartunk mást, mint egy valódi intézményt. Egy helyet, ahol a roma kultúra
nem "láthatóvá téve" van jelen, hanem a maga méltóságában és
erejében. Egyébként is ez volt a felkérés. Ez számomra nem szakmai vita. Nem pénzügyi
kérdés. Ez egy méltóságbeli ügy. És így válik ez a döntés mélyen ártalmassá,
nemcsak szakmai, hanem közösségi szempontból is. Nem kívánok részt venni ebben.
Nem tudok és nem is akarok hozzájárulni egy olyan konstrukcióhoz, amely
alapjaiban kérdőjelezi meg a roma kulturális önrendelkezés jogát és
lehetőségét. Ez az irány sem a közösség érdekeit, sem a hosszú távú fejlődést
nem szolgálja. Számomra szakmailag és erkölcsileg egyaránt vállalhatatlan. Nem
akarok megalkuvó lenni. Nem akarom elfogadni azt a logikát, hogy „csak tedd be
a lábad”, „szedegesd a morzsákat”, „lobbizz ügyesen”, „bizonyíts újra és újra”
– és ha elég ügyes vagy, majd talán kapsz valamit. Tudjátok, ezt hallgatom,
amióta az eszemet tudom. Ez az, amit képviseltünk talán mondhatom mindegyikünk
nevében. Egyikőnk sem fogadta el, természetesen felálltunk együtt, emelt fővel
mindannyian. Amiért én azoknak, akikkel együtt dolgoztam nagyon hálás
vagyok. Mert bebizonyítottuk, hogy a
méltóságunk, a közösség iránti elhivatottságunk többet ért.
A munkánk értéke nem a döntéseken
múlik
Azonban
fontos arról is beszélni, ami pozitívum ebben a sztoriban: nagyon szuper
csapattal dolgoztam három kiváló szakemberrel. A közös munka gördülékeny, gyors
és hatékony volt. Magas színvonalú, minőségi szakmai munkát végeztünk együtt és
ezért igazán szerencsésnek érzem magam, hogy velük dolgozhattam és biztosan
fogunk is együtt dolgozni valamilyen formában, mert nagyon jó csapat lettünk
együtt. Nemcsak a koncepció írói csapatban, hanem a körülöttünk lévő két valódi
szövetségesünknek is hálás vagyok, akik segítették a folyamatot. Annak
ellenére, hogy nem az lett belőle, amit közösen megálmodtunk, de mégis azt
gondolom, hogy ez nem volt véletlen összekapcsolódásunk. Bár kihagyhattuk volna
azokat
a részeit a folyamatnak, amelyek méltatlanok voltak. Időnként azt éreztük: nem
vesznek komolyan, elhallgatnak előlünk dolgokat, vagy egyszerűen csak nem
kezelnek partnerként. És épp ezek a tapasztalatok mutatták meg, mennyire
fontos, hogy ne adjuk fel azt, amit képviselünk. Azért sem bánom, mert emelt fővel, megalkuvás nélkül álltunk
fel – közösen, négyen és ez erő, ez méltóság és nekem ez hitet adott. A közös munkánk eredménye ugyan láthatatlan
marad, ahogy maga az intézmény is, mégis hiszem, hogy óriási értéke van
számunkra. Ez a folyamat egy hatalmas lecke volt: tanulás arról, hogy a
méltóságodat minden körülmények között meg kell tartanod.
Mi marad meg?
Ez
csak egy történet az életemből. Sok rossz történt már, sok olyan dolog, amit ki
lehetne írni magamból. De ez most mégis különösen fontos lett számomra. Mert
nemcsak rólam szól. Hanem azokról is, akik hetven éve harcoltak ezért és talán
úgy fognak elmenni, hogy egyetlen valódi roma intézményt sem élhetnek meg.
Szerintem maga a folyamat az, ami számít. Az, hogy mennyire törékeny és
sérülékeny a roma közösség méltósága intézményi szinten is.
Talán épp ezért fáj ennyire, amikor újra azt látjuk, még mindig nem tartanak rá
méltónak minket. Nincs bizalom, csak többségi elvárások és a félelem, hogy nem
azt hozzuk, amit elvárnak tőlünk.
Biztos,
hogy mi is hibázunk abban, hogy az intézményesített roma kultúra kérdése mindig
elcsúszik, de többségi akarat nélkül, valódi szövetségesek nélkül ezt nem lehet
megvalósítani, hiszen ez hatalmi kérdés. Ezt mi egyedül nem tudjuk
megváltoztatni, mert azt személyes tapasztalatból állíthatom, hogy addig tart
egy szövetség, míg nem jelentünk veszélyt a hatalmi viszonyokban. Amíg nem
mutatunk erőt és a szokott a többség által elvárt pozíciót vesszük magunkra.
Hogy mit jelent ez pontosan azt az előző blogbejegyzésben leírtam. Addig ez nem
fog változni, amíg ebben nem jutunk előre, teljesen mindegy melyik politikai
oldalról beszélünk, csendben egyetértenek ebben egymással. A romaügy olyan, amiben nem vesznek össze,
mert egyik sem tűzi valójában zászlajára ennek a valódi diskurzusának megteremtését.
Amit én most magam számára tudok biztosan, az az, hogy a leirt helyzetből ki
kellett lépnem. De most azt is érzem, hogy az egész romákkal kapcsolatos
diskurzusból kicsit hátrébb kell lépnem. Hátrébb, hogy ne veszítsem el magam.
Hátrébb, hogy ne kérdőjelezzem meg a munkám amiben másokért vagyok felelős,
azokért a fiatalokért akikkel dolgozom, akik számítanak rám. Szeretnék újra
szeretettel figyelni magamra. Figyelni arra, ami bennem zajlik. Figyelni arra,
ami hatással van a családomra, a mindennapjaimra, az egész életemre.
Végső tanulságom
Kicsit
felemelkedett gondolatok jönnek most tudom, de számomra most ezek adnak erőt. Nem
elfojtott haraggal akarok továbbmenni, hanem tiszta figyelemmel. Mert végső
soron ez az, amit nem szabad elveszíteni: önmagunk méltóságát, szeretetét és
hitét. Őszintén szólva: ezt az egész folyamatot rohadt nehezen éltem meg és még
mindig tart ennek a feldolgozása. Ennek ellenére nem keresek bűnbakot, nem
hibáztatok konkrét embereket. Egyszerűen ez is csak egy lett a sok közül – azok
közül a történetek közül, amikor reménykedünk, dolgozunk, kitartunk, és végül
mégis elveszítjük a hitet. Nekem most ez különösen erős és fájó volt. Kicsit
megrengette bennem azt, amiben eddig hittem. Sokkal mélyebben érintett meg,
mint bármikor korábban. És éppen ezért most figyelek. Figyelek befelé, hogy
amit megőrzök magamban, az tiszta legyen. Hogy tudjak továbblépni, hinni és
újra képes legyek nekigyürkőzni a feladataimnak.
Mert
végsősoron amit nem vehetnek el tőlünk: önmagunk hite, méltósága és szeretete.
Drága Szilvi! Fontosnak tartom, hogy érdemben reagáljak erre a bejegyzésedre, és kifejezzem elismerésemet, amiért ilyen őszinteséggel osztottad meg velünk a történetedet. Az írásod talán sokakban – érthető módon – csalódottságot válthat ki, engem mégis inkább megerősített. Ugyanis az általatok létrehozott szakmai-baráti közösség, függetlenül a külső körülmények alakulásától, olyan belső értékrendet képviselt, amelyben a méltóság, a közösségi elhivatottság és a roma reprezentáció iránti hit egyszerre van jelen. Az értékkülönbségek és nézeteltérések természetesek – ahogy a többségi társadalom körében, úgy a roma/cigány közösségen belül is. Bár valóban szomorú, hogy ez a közösség elveszítette azt a lehetőséget, amiért létrejött, a kiállásotok mégis olyan érték, amit semmilyen döntés, semmilyen igazságtalanság nem tud semmissé tenni. Rendkívül fontos, hogy ezeket a tapasztalatokat megfogalmazod, mert csak így válhatnak tanulsággá és inspirációvá mások számára is. Azt írod, hogy a „romákkal kapcsolatos diskurzusból kicsit hátrébb kell” lépned. A döntésedet tiszteletben tartva szeretném jelezni: számomra ennek a történetnek éppen az a tanulsága, hogy nagy szükség van hiteles, elkötelezett szereplőkre. Én hiszek benned!
VálaszTörlésKöszönöm szépen Klára.
Törlés