A méltóság nem alku tárgya

Amit most megosztok, valószínűleg nem lesz könnyű olvasmány. Őszintén írok arról, amit átéltem, és amit gondolok róla. Kényelmetlen dolgok, nemcsak másnak olvasni, nekem is megélni és leírni sem volt könnyű.  Nem kérek bocsánatot azért, hogy kimondom. Nem azért születnek ezek a mondatok, hogy megfeleljek, hanem hogy láthatóvá váljon az, amit túl sokszor söpörnek félre. Azért, hogy azok is meghallják, akiknek eddig nem kellett odafigyelniük. Nem helyet kérek, nem engedélyt. Egyszerűen csak fontosnak tartom, hogy ezek a gondolatok elhangozzanak. Mert amit nem mondunk ki, az attól még itt van, csak csendben. Én nem a csendet választom.

Roma származású vezetőként sokszor megtapasztaltam, milyen az, amikor valaki csak addig „támogat”, amíg nem kérdőjelezem meg a helyemet. Amíg nem borítom fel a hatalmi egyensúlyt.  Amíg nem válok „túl hangossá”, „túl határozottá”, „túl jelenlévővé” – egyszóval: túl erőssé. Onnantól már nem vagyok „segíthető”, már nem illeszkedem abba a képbe, amit rólam, rólunk-romákról kialakítottak. Sokszor éppen azok, akik a roma emancipáció mellett a leghangosabban érvelnek, bizonyulnak a legkevésbé szövetségesnek, amikor a valóságban is meg kellene osztani a teret, a figyelmet, a döntéseket. Ez azért van, mert a látszat „támogatásuk” sokszor csak addig tart, amíg a pozíciójukat nem érzik veszélyben. Amíg nem kell engedniük valamiből. Amíg mi nem jelenünk meg erőként, csak barátságosan, egyetértően, csendben hallgatva. Amíg hallgatunk, amíg hálásak vagyunk, minden rendben van. De ugye ez nem ennyire egyszerű, hiszen aki ismer tudja, hogy nem fogom szó nélkül hagyni  és szerencsére ezzel nem vagyok egyedül. Ezért is szoktam ilyen helyzetekbe kerülni. Amint megszólalok, véleményt formálok,  határokat húzok, vagy ne adj’ isten vezetni kezdek, valami megtörik. A partneri viszony hirtelen megváltozik. Ám igazából ez egy látszat együttműködés, amiben nem volt és sosem lesz valódi partneri viszony. Miért? Mert a megmentés még rendben van, pontosan értelmezhető, de ha egyenrangú partnerként lépsz be, akkor vannak, akik behúzzák a féket. Tudd már hol a helyed! Azért mindennek van határa nem? Aki korábban szövetségesnek tűnt, az támadóvá válik. Azt hitted, hogy szövetségesek vagytok, aztán ismét rájössz, hogy ez nem igaz. Abban a pillanatban, ha nem hozod a többség által elvárt szerepet, onnantól leszel a „túl sok”, túl erős, túl öntudatos, túl progresszív. Aztán jön a visszajelzés, ha van vér, (persze a nyílt visszajelzés a kevesebb) ha nincsen, csendben, elsunnyogva nem kommunikálva burkolóznak csendbe, ami  nem azt jelenti, hogy nincsen visszajelzés, hiszen ez is az, csak vedd észre.

Azért az öntudatnak is van határa nem? Ismerős? Hát nekem túlságosan is.

Egyre gyakrabban tapasztalom, hogy ha egy „szövetséges” úgy érzi, veszélyeztetem a pozícióját, azonnal jön a megkérdőjelezés, a bizonytalanságkeltés. Ha megvédem magam, ha képviselek egy olyan álláspontot, amibe nem fér bele a megmentett szerepbe, ha erőt mutatok és véleményt formálok, akkor megbomlik az egység. Ha nemet mondok a kisajátításra borítékolható a sértődés, a felháborodás. Nem egyedi történet. Egy rendszer része, tünete annak, amit „nagy elfogadásnak” neveznek (én „habiszti” elfogadásnak), de ami valójában nem más, mint egy szépen becsomagolt status quo. Sokszor azt érzem, hogy nekem jobban kellene ügyelnem mások érzékenységére, mint hogy őszintén megoszthassam a saját megéléseimet. Amikor tükröt tartok, abból sértődés van, de amikor én kerülök méltatlan helyzetbe, gyakran azt várják, hogy „zsebre tegyem” és lépjek tovább, persze lehetőleg ezt csendben tegyem.

Mit tehetünk?
Sokszor az egyetlen tiszta választás, ha kilépsz egy ilyen helyzetből, tudva, hogy lesz megtorlás, lesz félreértés, és lehet, hogy hosszú ideig senki nem érti meg igazán, miért kellett meghúznod azt a határt, de még így is a legjobb, ha kilépsz. Mert szerintem nincsen nagyobb veszteség mint a az önazonosság feladása. Ez fáj, dühítő és elkeserítő újra és újra hasonló helyzetekben találni magad, de az tud segíteni, ha tudod nem vagy egyedül. Szerintem, ha ezt megléped, vagy csak egyáltalán észreveszed, az már önmagában változást jelent.

Vagy besimulsz.
Megőrzöd a látszat együttműködés illúzióját, csak közben egyre halkabb leszel saját magad számára. Ez is egy döntés, de annak is ára van.

Nekem meg kellett tanulnom ezeket felismerni, hogy nem minden együttműködés valódi, tisztán látni.  Nehéz tanulási folyamat, amiben nem szabad megalkudni a határainkkal.  Meg kell tanulni különbséget tenni valódi szövetség és érdek-kapcsolat között. Hiszen vannak kapcsolatok, amelyek inkább a külvilágnak szólnak, nem nekünk, nem rólunk. Olyan gesztusok, amelyek elsőre segítő szándéknak tűnnek, de valójában nem az egyenrangúságra épülnek. Befogadásra!- istenem ezt a szót de utálom! Köszi, ne fogadj be, hanem kezeld helyén a helyzeteket. Egyenrangú partneri viszonyt szeretnénk, nem befogadást!  Hatalmas különbség van a kettő között, az egyik hatalomgyakorlás, a másik együttműködés. Amikor azt mondják, sokat segítettek a romákon, hogy fontos számukra a 'felemelkedésünk', vagy az apjuk, a családjuk, ők maguk tettek értünk, és ebből következően, mintha nekem most hálásnak kellene lennem.  Az ilyen mondatok feldühítenek. Nem azért, mert nyíltan azt mondják, hogy „hálásnak kellene lenned”, hanem mert burkoltan, de mégis ezt sugallják. Olyan mondatok ezek, amik úgy hangzanak, mintha ezek csak ténymegállapítások lennének, de a mondanivaló mögött ott bujkál az elvárás: Ezért most te is tartozol. Néha elképzelem, hogy legközelebb csak ennyit mondok: Értem. És? Az én anyám kenyeret sütött másoknak, az apám muzsikusként járta a világot, és vitte a magyar kultúra hírét. Akkor most neked is hálásnak kellene lenned nekem ezért?

Ugye, mennyire abszurd lenne ezt elvárni? Tőlem mégis ezt várják el. 

Nem a múltbeli gesztusok határozzák meg, hogy ma kinek mit szabad éreznie, mondania vagy képviselnie. Az együttműködés nem az, amikor valaki „segít”, majd később ezt előhozza, mint valami adósságot. A valódi partnerség kölcsönösségen alapul, nem pedig azon, hogy valaki fölérendeltként viselkedik. A segítség nem hatalmi eszköz, nem jár vele felsőbbrendűség.
Segíteni döntés kérdés, de ez a döntés nem jogosít fel senkit arra, hogy emiatt elvárásokat támasszon vagy mások fölé helyezze magát. Mintha egy másik ember cselekedetei miatt nekem fejet kellene hajtanom. Ez a gondolkodás abból indul ki, mintha mi, romák, egyetlen homogén tömb lennénk. Mintha nem lennénk egyének, külön élettörténettel, véleménnyel, érzésekkel és méltósággal, pedig igenis azok vagyunk. És persze igen, létezik közös identitás és közösségi méltóság is (ha hagynák), de attól még nem vagyunk egy sablonra vágva.  Egyébként meg nem kérhető rajtunk számon olyasmi, amit nem mi kaptunk, vagy nem mi tettünk. Nem hálátlanságról van szó, hanem emberségről, egymás tiszteletéről.

Én olyan szervezetben dolgozom, ahol fontos számunkra, hogy valódi szövetségek szülessenek, olyan kapcsolódások, amik nem a látszatról, hanem a kölcsönös tiszteletről és egyenrangúságról szólnak. Ahol nem elől állnak „mellettünk”, hanem valóban mellénk állnak, vagy akár mögénk, ha mi vezetünk. Meg kell, hogy mondjam, ilyen szövetségeseink is vannak. Ezért is tudom, milyen, ha ez nem „habiszti” együttműködés! Ez a különbség nem csak jelképes, nagyon is valós. Egy valódi szövetséges nem azt mondja, hogy 'én sokat tettem értetek', hanem inkább így gondolkodik: 'Tisztában vagyok vele, hogy előnyösebb helyzetben vagyok, és ha az egyenlőség érdekében kell, akkor hajlandó vagyok hátrébb lépni. Ez nehéz nem? Tudom, de ez választás és persze felismerés kérdése. Mit választok lenyomlak, vagy megértem a helyzetet és teszek azért, hogy valóban ne csak újra egy üres ígéret legyen. Pedig hányszor hallottunk üres ígérgetéseket, tettek nélkül.

Munkám a roma közösségek emancipációját és méltó reprezentációját is szolgálja. Azért is dolgozom, hogy a romákat ne csupán segítettként, hanem autonóm, cselekvő szereplőként is lássák, saját jogon, nem mások jóindulatából. Ez nehéz, de nem lehet megúszni. Az elismerés politikája nélkül nincs valódi egyenlőség és itt nem az üres dicséretekre gondolok. Hanem arra, hogy elismerik a tudásunkat, a munkánkat, akár vezetői képességeinket is és nem kérdőjeleznek meg újra és újra. Nem gyanakvással, hanem bizalommal közelítenek, és nem befogadnak, hanem egyenlőségben dolgozunk.  

Mert elég volt abból, hogy, ha valamit szervezünk: „reméljük, nem lesz baj”. Ha kiállunk magunkért, a közösségünkért: „túl erősek vagyunk”. Ha érzünk valamit: „ne panaszkodjunk, nem is úgy van egyébként”. Ha dolgozunk: „bizonyítsunk még egy kicsit, ez nem elég, még mindig kevés!”.

Azt gondolom, hogy beszélnünk kell azokról is, akik romaként elfogadják, hogy ez a rendszer így működik. Nem azért mondom ezt, hogy bárkit hibáztassak. Egyszerűen ez is része a valóságnak, amit nem lehet kikerülni. Ez egy dominójáték, és mindenkinek megvan benne a maga szerepe. Ez egyszerre érthető és félreérthető is, mert ha elfogadod, hogy elnyomó rendszerben élünk és nem teszel ellene akkor a közösség hosszútávon megszívja. Hiszen egyéni érdekeid azt kívánják, hogy elfogadd, miközben a közösségi érdek mást diktálna. Érthető, ha valaki a saját biztonságát nézi, ha inkább belesimul a rendszerbe, mert így könnyebb, kiszámíthatóbb. Szerintem ez végső soron döntés kérdése, és minden ilyen döntés közelebb visz egy igazságosabb rendszerhez, de ettől még rohadt nehéz azt is tudom. Amikor tisztán látod, hogy a közösségi érdek felülírja az egyéni érdekedet és nemet mondasz arra, ami nem igazságos, tudod, mi történik?
Sokan szerintem tudják, jönnek azok a következmények, amiket nem könnyű, de még csak nem is felemelő megélni.  Inkább fárasztó, fájdalmas, sokszor magányos, de mégis azt érzed, szükséged van rá.

Pontosan mi is?

Hát ez! Ha azt mondjuk, hogy köszi, de nem kérünk a morzsákból?  Ha nem fogadjuk el a szerepet, amit ránk osztottak? Akkor már nem vagyunk együttműködők.  Akkor már problémásak vagyunk, zavaróak és kényelmetlenek. Mert a „jó cigány” köszön, mosolyog és megelégszik azzal, amit adnak neki. De az igazság az, hogy sokan nem ezt választjuk. Szerencsére vannak, akik nem érik be morzsákkal annak ellenére, hogy vannak, akik azt mondják:  „Ne rontsuk el, örüljünk, hogy legalább ennyi van és fogadjuk el”. Örüljünk a félmegoldásnak? Az odadobott morzsáknak? Mi nem alaminzsnát kérünk, hanem azt, ami mindenkinek, pontosabban másnak adott, de nekünk még mindig nem! Nem kérünk látszat elfogadást. Nem kérünk kamu együttműködéseket. Nem kérünk ál-szövetségeket. Nincs alku!

A méltóság nem alku tárgya.

Nem vagyunk bohócok. Nem dísz vagyunk egy szép programban. Nem színes háttér, nem statisztika. Pontosan látjuk, mi történik. Mindez nem csak rólunk szól. A gyerekeink figyelnek. A fiatalok tanulnak.  Fontos, hogy lássák, van más út. Nem az alárendeltség, nem a csend, nem a belesimulás. Vannak, akik megszólalnak, akik nem fogadják el.  Ez fárasztó. Kimerítő. Sokszor elkeserítő. Mi van, ha nem, nem tesszük: Besimulunk, ha nem tesszük, ki fogja? Mert nem elég, hogy „szeretsz minket”, „befogadsz minket”! Egyenlőséget akarunk. Most. Végleg. Nem csak magunk miatt. Azok miatt is, akik utánunk jönnek. 

Te, aki ezt olvasod, készen állsz? Ha besimulsz, változtass! Szólalj meg, ne fogadd el a morzsát! Kiért? Ne magadért, hanem a fiatalokért, a következő generációért helyezd magad elé a közösség érdekeit, ha úgy kivánja a helyzet és ne alkudozz! Te, aki valóban szövetségesünk akarsz lenni, készen állsz arra hogy ne csak hallgass, hanem valódi helyet is adj? Készen állsz arra, hogy ne te döntsd el, mennyit érünk, hanem meghallgasd, mi mit mondunk magunkról? A változás veled is kezdődik, nélküled nem fog megtörténni.