Megélt lecke – méltóságról és magamról

Ez egy történet az életemből. Nem a hely a lényeg, és nem is a konkrét szereplők. A lényeg a folyamat. Az, ahogyan az ember hisz valamiben, dolgozik érte, majd szembesül vele, hogy időközben az irány megváltozik, és közben kiderül az is, hogy nem mindenki játszik nyíltan, tisztességesen. Ahhoz, hogy tisztán lássunk, fontos, hogy részben megosszam a történéseket is. Nem elégtételnek szánom ezt az írást. Inkább saját tanulságnak. Feldolgozásra, megértésre és a rendszer hibáira való figyelemfelhívásra. Ez az én leckém, és mint minden nehézség, ez is formál engem, hozzám ad valamit, még akkor is, ha a felismerésig vezető út fájdalmasan nehéz, fárasztó volt és azt hiszem még mindig tart. Azt remélem, hogy a nehézségeim nem elvesznek tőlem, hanem erősebbé tesznek, csak idő kell hozzá, hogy ezt megértsem. Ez a történet erről szól. Arról, amit megéltem és arról milyen hatással volt rám. Az én nézőpontom, az én szememmel. Egy lecke az élettől arról, hogyan tanultam meg még jobban tisztelni magamat, a közösségemet, akkor is, amikor mások ezt nem tették meg.

Hittük, hogy most végre más lesz.

Hányszor hangzott már el: „most tényleg elindul valami”? És hányszor hittük el, hogy ezúttal komolyan gondolják? Hittük, mert hinni akartunk benne. Ez most más lesz – mondtuk magunknak. Nem született még meg a roma kultúra valódi, önálló intézménye. Úgy tűnik, ma sem hisznek benne igazán, talán azért, mert félnek attól, mi történik, ha valóban erőt mutatunk, ha a kulturális értékeink nem csak befelé szólnak, kisebb közösségeken belül, hanem tényleg kézzelfogható, látható és érthetővé válik mindenki számára. Ahelyett, hogy partnerként kezelnének minket, gyakran úgy tűnik, inkább az érdekérvényesítésünk korlátozására játszanak. Ez nem új keletű jelenség. Több mint hetven éve ígérnek valamit, ami azóta sem valósult meg. De nézzük meg más szemszögből: ne csak a romák oldaláról, hanem a többi, tizenkét hazai nemzetiség szemszögéből is. Ők valahogy eljutottak odáig, hogy saját kulturális intézményeik működjenek. Miért sikerült ez nekik? Talán azért, mert a roma közösséget máig nem tekintik valódi társadalmi tényezőnek. A kulturális elismerés pedig enélkül nem fog megtörténni. Márpedig ez az egyik legfontosabb alapja lenne annak, hogy egy közösség saját jogon jelen lehessen ebben az országban. Ez most egy ilyen történet.

A történet egy elfogadott roma stratégiával kezdődött: vagyis azzal, hogy a stratégia részeként létrehoznak egy önálló gazdálkodású Roma Kulturális és Módszertani Központot. Ez nem magánkezdeményezés, nem személyes ambíció volt, hanem egy hivatalosan elfogadott, társadalmi egyeztetésen is jóváhagyott számonkérhető vállalás. Pályáztam 3 kiváló szakemberrel együtt az önálló gazdálkodású Roma Kulturális és Módszertani Intézmény szakmai koncepciójának kidolgozására. Ez a leírás az én perspektívámat tükrözi. A ránk bízott feladatot szakmailag, lelkiismeretesen, a közösség iránti felelősséggel teljesítettük. A 4 fős szakmai csapat elkészítette az intézmény küldetését, vízióját, szakmai tevékenységét, működési feltételeit és költségvetési igényeit tartalmazó átfogó anyagot. Hónapokon át dolgoztunk azon, hogy egy olyan intézmény szülessen meg, amely nemcsak kulturális események helyszíne lett volna, hanem tudásbázis, módszertani központ, közösségépítő hely. Professzionális tartalommal, részletes költségvetéssel, fenntartható működési modellel, hazai és nemzetközi partnerekkel, forrásteremtési tervvel, méltó arculattal és még sorolhatnám.

Mindig ott a bizonyos de, - a töréspont,

Mi hittük, dolgoztunk, összeszokott csapattá formálódtunk. Sok-sok munkaóra, szakmai viták, nevetés, jó hangulat, néha nem annyira felemelő egymásnak feszülések, majd ennek feloldása után ismét hatékony, gyors közös munka.  Remény és emelkedett hangulat, hogy valami iszonyat menőt csinálunk! Végre! Mindenki a legjobbat hozta ki magából. Ment a munka, készültek az anyagok, programok, stratégia, vízió, misszió, alapelvek, jogi forma, költségvetés stb… Éreztük ez tényleg nem csak bla-bla. Határidőre készen lettünk, de közben a kezdeti hitet, lelkesedést lassan felváltotta az elbizonytalanodás, valahogy változtak a dolgok menet közben. Kevés visszacsatolást kaptunk, még kevesebb információt és az eredeti megállapodásokhoz képest nem történtek meg fontos egyeztetések és a következő mérföldkövek: képviselő testületi ülés majd társadalmi egyeztetés, majd ezek visszajelzését beépítve véglegesítjük a koncepciót.  Ennek dátuma először kitolódott, majd végül elmaradt. A munka során az eredetileg megígért intézményi költségvetés összege is folyamatosan csökkent, maga az egyeztetési folyamat lelassult, (legalábbis ezt gondoltuk csak lassú) majd szép lassan leállt.  Miután megírtuk és kidolgoztuk a teljes intézményi koncepciót minden részletével együtt, egy rosszul sikerült egyeztetés után gyakorlatilag két hónap parkolópályára állítás következett. Némaság. Késlekedés. Elbizonytalanítás. Mire észbe kaptunk, a koncepciót kiüresítették. A működési feltételeket egyoldalúan megváltoztatták.

Az „ajánlat” – a felismerés pillanata

Végül most április közepén megérkezett az „ajánlat”. Nem lehet önálló roma intézmény, hanem egy meglévő közművelődési intézmény alá rendelt divízió formájában jöhetne létre.  A cél: látható roma programok, látszólagos szakmai autonómia, de főbb stratégiai irányokban gyakorlatilag döntés nélkül, függelmi helyzetben lévő alacsony nem önálló költségvetésű roma “intézményt”, inkább program szerintem. Kihangsúlyozva persze, hogy bizonyítson az a csapat, akik meg fogják valósítani, és ha elég jól teljesítenek, majd talán a ciklus végére lehet önállóságról beszélni. Mert ugye tudjuk, hogy közpénzről van szó!  

Az operatív feltételek egyoldalú megváltoztatása világosan jelezte: nincs valódi szándék a roma intézményi önállóság biztosítására. A koncepció tartalmi kiüresítése és egy másik intézmény alá rendelése nemcsak szakmai, hanem működési szempontból is súlyos következményekkel jár. Ez a struktúra alapvetően megnehezíti, hogy az eredetileg tervezett pályázati és üzleti modell érvényesülni tudjon. A részbeni önfenntartó működés, amit megálmodtunk – saját forrásteremtéssel, partnerekkel, hosszú távú tervezéssel – ebben a keretben szinte lehetetlenné válik. Nemcsak az autonómia vész el, hanem a fejlődés lehetősége is. Tisztában vagyok vele, hogy egy helyi működtetésű intézmény nem jelenthet teljes autonómiát. De elvárható lenne, hogy legalább a roma közösség által meghatározott tartalmi irányok, szakmai elvek és értékek érvényesüljenek. Különösen akkor, ha maga az intézmény a közösség kulturális önrendelkezésének erősítését is tűzi ki célul. A jelenlegi irány ezzel szemben a többségi elvárásokhoz való igazodást tükrözi – nem egy felelős, közösségi alapú gondolkodást. Nem önálló, nem részben független, hanem alárendelt, központosított. Ha ezt az elején közlik, dönthettem volna: vállalom-e vagy sem. Valószínűleg nemet mondtam volna, vagy meg sem pályázom. De ugye ez nem derült ki, csak a későbbiekben.  Az átalakulás pontosan olyan volt, mint az a rendszer, amelyben élünk: látszólag teret adnak, de valójában kizárnak. Meghívnak az asztalhoz, de amikor leülnél, kihúzzák a széket.

Méltóságról és megalkuvásról

Miután meghozták ezt a döntést, nekünk kellett volna vállalni a felelősséget, hogy belemegyünk-e abba, hogy egy kisebb, nem önálló intézményi keretrendszerhez a már kialakított koncepciót mi hozzárendeljük. Vállaljunk felelősséget olyanért, amit nem mi döntöttünk el. De mi csak a megbízott feladatot teljesítettük. Egy elfogadott stratégiai cél mentén.

Kinek a joga felülírni egy már elfogadott roma stratégiát? Nem a miénk ugye ez tisztán kivehető. Nem játszunk kézmosást! A mi és ők viszonyrendszerre nem erősítünk rá. Elég ha mások így gondolkodnak.

Mi nem akartunk mást, mint egy valódi intézményt. Egy helyet, ahol a roma kultúra nem "láthatóvá téve" van jelen, hanem a maga méltóságában és erejében. Egyébként is ez volt a felkérés.  Ez számomra nem szakmai vita. Nem pénzügyi kérdés. Ez egy méltóságbeli ügy. És így válik ez a döntés mélyen ártalmassá, nemcsak szakmai, hanem közösségi szempontból is. Nem kívánok részt venni ebben. Nem tudok és nem is akarok hozzájárulni egy olyan konstrukcióhoz, amely alapjaiban kérdőjelezi meg a roma kulturális önrendelkezés jogát és lehetőségét. Ez az irány sem a közösség érdekeit, sem a hosszú távú fejlődést nem szolgálja. Számomra szakmailag és erkölcsileg egyaránt vállalhatatlan. Nem akarok megalkuvó lenni. Nem akarom elfogadni azt a logikát, hogy „csak tedd be a lábad”, „szedegesd a morzsákat”, „lobbizz ügyesen”, „bizonyíts újra és újra” – és ha elég ügyes vagy, majd talán kapsz valamit. Tudjátok, ezt hallgatom, amióta az eszemet tudom. Ez az, amit képviseltünk talán mondhatom mindegyikünk nevében. Egyikőnk sem fogadta el, természetesen felálltunk együtt, emelt fővel mindannyian. Amiért én azoknak, akikkel együtt dolgoztam nagyon hálás vagyok.  Mert bebizonyítottuk, hogy a méltóságunk, a közösség iránti elhivatottságunk többet ért. 

A munkánk értéke nem a döntéseken múlik 

Azonban fontos arról is beszélni, ami pozitívum ebben a sztoriban: nagyon szuper csapattal dolgoztam három kiváló szakemberrel. A közös munka gördülékeny, gyors és hatékony volt. Magas színvonalú, minőségi szakmai munkát végeztünk együtt és ezért igazán szerencsésnek érzem magam, hogy velük dolgozhattam és biztosan fogunk is együtt dolgozni valamilyen formában, mert nagyon jó csapat lettünk együtt. Nemcsak a koncepció írói csapatban, hanem a körülöttünk lévő két valódi szövetségesünknek is hálás vagyok, akik segítették a folyamatot. Annak ellenére, hogy nem az lett belőle, amit közösen megálmodtunk, de mégis azt gondolom, hogy ez nem volt véletlen összekapcsolódásunk. Bár kihagyhattuk volna azokat a részeit a folyamatnak, amelyek méltatlanok voltak. Időnként azt éreztük: nem vesznek komolyan, elhallgatnak előlünk dolgokat, vagy egyszerűen csak nem kezelnek partnerként. És épp ezek a tapasztalatok mutatták meg, mennyire fontos, hogy ne adjuk fel azt, amit képviselünk. Azért sem bánom, mert emelt fővel, megalkuvás nélkül álltunk fel – közösen, négyen és ez erő, ez méltóság és nekem ez hitet adott.  A közös munkánk eredménye ugyan láthatatlan marad, ahogy maga az intézmény is, mégis hiszem, hogy óriási értéke van számunkra. Ez a folyamat egy hatalmas lecke volt: tanulás arról, hogy a méltóságodat minden körülmények között meg kell tartanod.

Mi marad meg?

Ez csak egy történet az életemből. Sok rossz történt már, sok olyan dolog, amit ki lehetne írni magamból. De ez most mégis különösen fontos lett számomra. Mert nemcsak rólam szól. Hanem azokról is, akik hetven éve harcoltak ezért és talán úgy fognak elmenni, hogy egyetlen valódi roma intézményt sem élhetnek meg. Szerintem maga a folyamat az, ami számít. Az, hogy mennyire törékeny és sérülékeny a roma közösség méltósága intézményi szinten is. Talán épp ezért fáj ennyire, amikor újra azt látjuk, még mindig nem tartanak rá méltónak minket. Nincs bizalom, csak többségi elvárások és a félelem, hogy nem azt hozzuk, amit elvárnak tőlünk.

Biztos, hogy mi is hibázunk abban, hogy az intézményesített roma kultúra kérdése mindig elcsúszik, de többségi akarat nélkül, valódi szövetségesek nélkül ezt nem lehet megvalósítani, hiszen ez hatalmi kérdés. Ezt mi egyedül nem tudjuk megváltoztatni, mert azt személyes tapasztalatból állíthatom, hogy addig tart egy szövetség, míg nem jelentünk veszélyt a hatalmi viszonyokban. Amíg nem mutatunk erőt és a szokott a többség által elvárt pozíciót vesszük magunkra. Hogy mit jelent ez pontosan azt az előző blogbejegyzésben leírtam. Addig ez nem fog változni, amíg ebben nem jutunk előre, teljesen mindegy melyik politikai oldalról beszélünk, csendben egyetértenek ebben egymással.  A romaügy olyan, amiben nem vesznek össze, mert egyik sem tűzi valójában zászlajára ennek a valódi diskurzusának megteremtését. Amit én most magam számára tudok biztosan, az az, hogy a leirt helyzetből ki kellett lépnem. De most azt is érzem, hogy az egész romákkal kapcsolatos diskurzusból kicsit hátrébb kell lépnem. Hátrébb, hogy ne veszítsem el magam. Hátrébb, hogy ne kérdőjelezzem meg a munkám amiben másokért vagyok felelős, azokért a fiatalokért akikkel dolgozom, akik számítanak rám. Szeretnék újra szeretettel figyelni magamra. Figyelni arra, ami bennem zajlik. Figyelni arra, ami hatással van a családomra, a mindennapjaimra, az egész életemre.

Végső tanulságom

Kicsit felemelkedett gondolatok jönnek most tudom,  de számomra most ezek adnak erőt. Nem elfojtott haraggal akarok továbbmenni, hanem tiszta figyelemmel. Mert végső soron ez az, amit nem szabad elveszíteni: önmagunk méltóságát, szeretetét és hitét. Őszintén szólva: ezt az egész folyamatot rohadt nehezen éltem meg és még mindig tart ennek a feldolgozása. Ennek ellenére nem keresek bűnbakot, nem hibáztatok konkrét embereket. Egyszerűen ez is csak egy lett a sok közül – azok közül a történetek közül, amikor reménykedünk, dolgozunk, kitartunk, és végül mégis elveszítjük a hitet. Nekem most ez különösen erős és fájó volt. Kicsit megrengette bennem azt, amiben eddig hittem. Sokkal mélyebben érintett meg, mint bármikor korábban. És éppen ezért most figyelek. Figyelek befelé, hogy amit megőrzök magamban, az tiszta legyen. Hogy tudjak továbblépni, hinni és újra képes legyek nekigyürkőzni a feladataimnak.

Mert végsősoron amit nem vehetnek el tőlünk: önmagunk hite, méltósága és szeretete.