Narratívák a valóságból

Ez a bejegyzés egy reflexió arra az élő videóra, amely a Roma Play felületén jelent meg, és amelyben Józsefváros polgármestere többek között a roma kulturális intézményi koncepcióról is beszélt.  Nem volt könnyű megszólalni, de szükségesnek éreztem. Sokat gondolkodtam, reagáljak-e erre a videóra vagy sem. Őszintén szólva, mély sebeket tépett fel bennem. Amikor meghallgattam, épp a vasútállomáson voltam, és nem tudtam elindulni haza. Csak ültem ott, néztem magam elé, és nem tudtam eldönteni: sírjak vagy nevessek? Az elmúlt év eseményei újra végigfutottak bennem, minden, amin keresztülmentünk, egyszerre lett újra jelen. Nem fogom újra megírni, hogy mi a pontos története annak a szakmai koncepciónak, amit három kiváló szakemberrel közösen dolgoztunk ki.  Erről már részletesen írtam a májusi blogbejegyzésemben – ha érdekel, ott elolvasható.  Ez az írás most másról szól.    Arról, hogy mi történik akkor, amikor a szavak és a tettek közé bizalmatlanság ékelődik és arr...

Az elmúlt hetekben több olyan eseményen is részt vettem. Ez most egy nem annyira rövid reflexió mindarra, amit az elmúlt időszakban tapasztaltam. Voltam beszélgetőpartner, voltam résztvevő, figyeltem, jelen voltam. Sokszínűségi fesztiválon, könyvbemutatón és egy közösségi emlékezeti esten keresztül láttam, hogyan jelenik meg, vagy éppen hiányzik a roma önreprezentáció. Most elmondom, mit láttam, mit éreztem, és hogyan gondolom, hogy valódi, részvételen alapuló roma reprezentációt lehet építeni mindezt hitelesen, méltósággal, együttműködésben, de nem helyettünk. Előre szólok kicsit hosszú lett, de érdemes elolvasni.  Jelen vagyunk vagy mégsem? A megszólalás helye üres.  Előfordul, hogy civilek, kutatók, médiában dolgozó szakemberek és más szereplők szólnak roma témákról. Van, hogy jó szándékkal, van, hogy nem tudni pontosan, milyen szándékkal. Ami viszont gyakran közös ezekben a helyzetekben: a romák hiánya a döntéshozatalban és a megszólalásban. A diskurzus sokszor zajlik rólu...

A mostani írásomban ugyanazt a kérdéskört járom körül, ami eddig is foglalkoztatott: a hozzáférést, a bizalmat, az elismerést – csak most egy konkrét helyzeten keresztül, az adománygyűjtés példáján. Egy nemrég zajlott fundraising tanácsadás során jött elő bennem az érzés, hogy amit sokan alapnak vesznek, az nekünk gyakran már önmagában akadály. Hallgattam az ésszerű tanácsokat, a stratégiákat, és közben egyre világosabban éreztem: vannak olyan nehézségek, amelyek nem oldhatók meg kommunikációval vagy jó tervezéssel. Azt érzem, nem ugyanarról a helyről indulunk. Számomra a támogatáskérés nemcsak egy feladat, hanem egy bizonytalan térbe való belépés. Ahol először még azt is meg kell mutatnunk, hogy jogunk van ott lenni, hogy hitelesek vagyunk. Ez egy tapasztalat, amiről ritkán beszélünk, pedig formálja a lehetőségeinket – különösen, ha egy kisebbségi, marginalizált közegből dolgozunk. Ezt a szöveget még akkor kezdtem el írni, amikor csak a saját dilemmáinkat próbáltam megérteni: miért ne...