Semmit rólunk nélkülünk – Miért nem mi beszélünk magunkról?

Az elmúlt hetekben több olyan eseményen is részt vettem. Ez most egy nem annyira rövid reflexió mindarra, amit az elmúlt időszakban tapasztaltam. Voltam beszélgetőpartner, voltam résztvevő, figyeltem, jelen voltam. Sokszínűségi fesztiválon, könyvbemutatón és egy közösségi emlékezeti esten keresztül láttam, hogyan jelenik meg, vagy éppen hiányzik a roma önreprezentáció. Most elmondom, mit láttam, mit éreztem, és hogyan gondolom, hogy valódi, részvételen alapuló roma reprezentációt lehet építeni mindezt hitelesen, méltósággal, együttműködésben, de nem helyettünk. Előre szólok kicsit hosszú lett, de érdemes elolvasni. 

Jelen vagyunk vagy mégsem? A megszólalás helye üres. 

Előfordul, hogy civilek, kutatók, médiában dolgozó szakemberek és más szereplők szólnak roma témákról. Van, hogy jó szándékkal, van, hogy nem tudni pontosan, milyen szándékkal. Ami viszont gyakran közös ezekben a helyzetekben: a romák hiánya a döntéshozatalban és a megszólalásban. A diskurzus sokszor zajlik rólunk, de nélkülünk.  Ez a gyakorlat szembemegy a demokratikus részvétel egyik legfontosabb alapelvével: semmit rólunk nélkülünk.

Míg más kisebbségi csoportok – például a zsidó közösség – esetében elképzelhetetlen lenne, hogy ne ők maguk képviseljék saját narratíváikat, a romáknál ez a jog még mindig igazolásra szorul. A többség szemében a roma megszólalás továbbra is „hitelesítésre” vár. Ez nem egyedi eset, hanem mélyen beágyazott strukturális probléma.

A reprezentáció kérdése – Ki beszél rólunk, és miért nem mi?

A nyilvános térben, legyen szó médiáról, kultúráról vagy akár tréningekről, a roma jelenlét gyakran úgy történik meg, hogy nem mi vagyunk ott. Vagy ha ott vagyunk, akkor sem mindig megszólalóként, hanem inkább szemlélőként, esetleg alibi szereplőként. Ennek a legfontosabb oka, hogy nem vagyunk ott a fejekben, csak ha megvalósításról van szó, ha igazolni kell a roma részvételt. Tudjátok milyen sokszor hívtak volna már csak akkor be egy “projektbe”, amikor kellett a roma részvétel? Ismerős? Igen ilyen ez a rendszer mondhatnánk, de ezzel ne intézzük el!  Ne szolgáljuk ki őket!  Mi nemet mondtunk az ilyenre és közben megmagyaráztuk azt is, miért nem, a nem. Voltak akik már legközelebb, ha ilyen témában gondolkodtak a kezdetektől már a folyamatba is bevontak minket és voltak akik utána sem.  Ez a valóság, van olyan, akinek egyértelmű, és van, akinek fel kell hívni rá a figyelmet. 

Mi ezt tesszük: beleállunk, kimondjuk, nem hagyjuk szó nélkül. De sokszor azt tapasztaljuk, hogy még ez sem elég. A rendszer nem elégszik meg a mi hangunkkal, hanem még mindig külső megerősítést keres.

Ezt éreztem múlt héten egy könyvbemutatón, is amit a Szentandrássy Galériában tartottak. A bemutatott kötet, a roma holokauszt emlékezetét dolgozza fel vizuális és személyes történeteken keresztül. Az alkotók között olyan roma művészek szerepelnek, akik közül többen állami gondozásban nőttek fel, vagy generációs traumákat hordoznak, családi történetekben, hallgatásokban, identitásban, ezek sebek, traumák. A művek olyan személyes élményekből születtek, amik sokunk számára ismerősek lehetnek, legyen szó fájdalomról, veszteségről vagy a múltból hozott nehézségekről. Bár minden alkotás egyéni, mégis közös témákat érintenek: a roma közösség történelmi tapasztalatait, a kirekesztés érzését és az emlékezés fontosságát kapcsolták össze a roma holokauszt feldolgozásával. Legalábbis ez az, amit én érzékeltem ebből. A könyvben a roma származású művészek mellett szerepelt egy nem roma alkotó is, akit „tanúként” mutattak be, jelenléte mintha hitelesítette volna a roma megszólalásokat. 

Mintha önmagában nem lett volna elég, hogy roma emberek beszélnek saját történelmi traumáikról. Ez a dinamika önmagában árulkodó: még akkor is szükség van külső megerősítésre, amikor a történet a miénk? Mintha a romák elbeszélése csak akkor válna „érvényessé”, ha azt egy nem roma jóváhagyja, megerősíti, „elismeri”. Ez a működés nem más, mint az elnyomás és a paternalizmus rendszerszintű újrajátszása.

Egy fájdalmas mondat, amit túl jól ismerünk

Még mindig a könyvbemutató. Ott hangzott el egy nagyon fontos és egyben nagyon fájdalmas mondat egy roma származású művész szájából:
„Nem engedte meg a többségi társadalom, hogy bizonyítsam a tehetségemet!”

Ez a mondat nem kérdés volt. Nem panaszkodás. Ez egy kiáltás volt. Egy tükröt tartó, mélyről jövő kijelentés. Ez egy rendszerszintű tapasztalat: roma emberként még mindig csak akkor lehetünk jelen, ha valamilyen külső feltételnek megfelelünk. Ha csendesek vagyunk, ha„illeszkedünk”, ha helyet adnak, feltéve ha nem zavarunk túlzottan. Ha csendben vagyunk és azt mutatjuk, amit elvárnak tőlünk. Hozzuk a többség által elvárt “cigány képet”!  

Felbosszantott, pedig tudtam, miről szól. Miért kellene egyáltalán bizonyítanunk? Miért nem elég, hogy itt vagyunk, alkotunk, emlékezünk? Saját jogon? 

Ne felejtsük el! Nem kell hitelesítés. A roma megszólalás nem attól lesz érvényes, mert valaki kívülről aláírja. Nem tanúsítvány kérdése, hanem történelmi tapasztalat, közösségi emlékezet, kollektív tudás. A legnagyobb probléma, hogy még mindig vannak, akik engedélyt várnak. Mintha jogunk csak akkor lenne megszólalni, ha azt mások, a nem romák jóváhagyják. És ha nem teszik? Akkor megkérdőjelezzük önmagunkat?

Sajnos ez a hozzáállás úgy érzem belénk lett nevelve. A rendszer újra és újra azt üzeni: csak akkor vagyunk elfogadhatók, ha illeszkedünk, ha nem zavarunk. DE EZT EL KELL FELEJTENI!  Mert el fogunk veszni – egyénként és közösségként is – ha továbbra is másoktól várjuk a felhatalmazást.

Nem engedhetjük, hogy a romákról szóló diskurzust a nem romák irányítsák. A „semmit rólunk nélkülünk” nemcsak politikai elv – önvédelmi minimum. Ez a saját egészséges önképünk alakulásának kérdése is: nem kell, hogy bárki hitelesítsen minket. Ki kell mondanunk, hogy az egy paternalista hozzáállás, amiben a többség dönti el, mikor szólalhatunk meg nem elfogadható és nem kérünk belőle. 

Miközben egyre több rendezvény, tréning és stratégia szól az inklúzióról, a roma jelenlét még mindig sokszor feltételes. Miért nem természetes, hogy saját ügyeinkben mi magunk szólalunk meg? És legfőképp: vajon mi magunk elhisszük-e, hogy ez már a mi jogunk?

Ezt a gondolatot különösen élesen tükrözte egy fesztiválélményem is, ahol egymás után zajlott le két teljesen eltérő megközelítésű program: egy tréning bemutató, majd egy roma nők részvételével zajló beszélgetés az inklúzióról. Nagyon jól megmutatta, hogyan válik az inklúzió gyakran modellezett folyamattá ahelyett, hogy valós jelenlétre épülne. Ez a különbség sokat elmond arról, hol tartunk ma a roma reprezentációval kapcsolatos gyakorlatokban.

A beleérzés fontos, de nem pótolja a tapasztalatot.

Ismét egy gyakorlati tapasztalat:  részt vettem egy fesztiválon, ahol a munkahelyi sokszínűségről, esélyegyenlőségről és társadalmi felelősségről szólt minden. Több mint harminc vállalat és kétszáz résztvevő osztotta meg tapasztalatait arról, hogyan lehet egy befogadóbb, igazságosabb munkaerőpiacot létrehozni, ahol valóban mindenki megtalálhatja a helyét. 

Az egyik workshop célja az volt, hogy bemutassa, hogyan lehet érzékenyíteni a munkahelyeket a sokféleségre. A résztvevők különböző társadalmi csoportok szerepébe léphettek bele – többek között roma emberek, fogyatékossággal élők, kisgyermekes szülők vagy LMBTQ+ munkavállalók nézőpontját modellezték.

A gyakorlat során azt kellett elképzelni, „mit jelenthet számukra a befogadás, mire lenne szükségük”.
De felmerült bennem a kérdés, miért nem kérdezzük meg őket?
Miért találjuk ki helyettük, hogy mit gondolnak, mire vágynak, milyen nehézségekkel szembesülnek? Miért nincsenek ott azok, akikről szól a tréning? Netalántán miért nem azok tartják? Ez nem vád, ez pusztán  szakmai és etikai alapvetés. A beleérzés fontos, de nem pótolja a tapasztalatot. A megértés csak akkor lehet hiteles, ha az érintettek maguk is megszólalhatnak, formálhatják a kereteket. 

Túl gyakran látjuk, hogy ezek a típusú „sokszínűségi tréningek” nem valódi tanulási folyamatok, hanem inkább a többségi kényelmet szolgálják: feldolgozzák a másságot, de anélkül, hogy az érintettek saját hangjukon jelen lehetnének. Ez nem sokszínűség, ez egy szimuláció. A kapcsolódás lényege pedig éppen az lenne, hogy valós jelenlétre és meghallgatásra épüljön.

Miért is mondom ezt? Mert tapasztalatból tudom, hogy a valódi együttműködés ott kezdődik, ahol a hitelesség nem hiányzik, ahol nem helyettünk modelleznek, hanem velünk együtt gondolkodnak. És példám is van arra, hogy hogyan lehet másképpen csinálni. 

Roma női beszélgetés 

Ugyanazon eseményen egy éles kontraszt mutatkozott meg: a „Roma nők az inklúzióért” című kerekasztalbeszélgetésben – a Romaster Alapítvány felkérésére –  nem rólunk beszéltek, hanem mi szólaltunk meg. Nem szimulált helyzeteken keresztül próbálták elképzelni, mit élhetünk meg, hanem saját tapasztalatainkra és szakmai tudásunkra építve mi magunk mondtuk el, mit jelent számunkra az inklúzió, és hogyan lehet valódi inkluzív kultúrát kialakítani egy nagy vállalaton belül.

A beszélgetésben hárman vettünk részt, három roma nő: egy Romaster ösztöndíjas jogászhallgató, egy tréner – a Sheja Consulting társalapítója és én. Az elhangzottak azt mutatták meg, hogy az inklúzió nem szerepjáték, hanem belső valóság, amit csak azok tudnak hitelesen képviselni, akik maguk is részesei. Bár a rendelkezésre álló 40 perc kevés volt, mégis világossá vált: ezekre a beszélgetésekre szükség van. Nemcsak azért, mert hiányzik a tér hozzá, hanem mert az ilyen jelenlét mutatja meg, mit is jelent valójában az inklúzió.

A beszélgetésben szó esett arról, hogyan építhető valóban működőképes, inkluzív vállalati kultúra szakmai tudásra és tapasztalati módszertanra építve. Roma nőként nemcsak személyes élményeinket, hanem olyan szakmai megközelítéseket is megosztottunk, amelyek túlmutatnak az egyszeri tréningeken. Hangsúlyoztuk: az inklúzió hosszú távú elköteleződést és szemléletváltást igényel. Szó esett a Romaster programról is mint egy olyan támogató közeg, ami szakmai és közösségi eszközökkel segíti az érvényesülést és a közösségi jelenlét megerősítését az ösztöndíjasokat. 

Illetve ismét szó volt arról is, amit nagyon sokszor mondunk el minden platfromon, de újra és újra el kell: A roma közösség nem egy egységes csoport, hanem sokszínű – különböző háttérrel, tapasztalatokkal és nézőpontokkal rendelkező emberek alkotják, ugyanúgy, mint bármely más közösséget. 

A Romaster Alapítvány ebben a beszélgetésben szövetségesként, partnerként volt jelen, nem irányított, hanem teret adott – pontosan azt a működésmódot képviselve, amelyre az inklúzió a gyakorlatban is épülhet. Miért fontos erről beszélni? Mert ez sajnos ma még nem természetes hozzáállás, pedig annak kellene lennie.

A valódi jelenlét nemcsak megszólalás – cselekvés. 

A roma nők beszélgetése is ezt mutatta: nem elég, ha reprezentálva vagyunk, nekünk kell képviselnünk magunkat. De mi történik, ha egy egész közösség dönt úgy, hogy nem vár többé engedélyre? Amikor maga hozza létre azokat a tereket, ahol elmesélheti a saját múltját? Ez történt Nógrádmegyeren. 

A Néprajzi Múzeumban vettem részt az emlékezésen alapuló kötösségfejlesztés és szervezés című pódium beszélgetésen mint résztvevő. Amikor  esemény véget ért, egy dolog világossá vált: biztosan írok róla. Ez nem csupán egy példa, hanem egy olyan módszertan, amely már több településen is elindult, és kézzelfogható hatással van a közösségekre. Érdemes figyelni rá  mert megmutatja, mit jelent valóban bevonni embereket a saját történetük formálásába. És pontosan ezért kell ezekről a példákról beszélni.

Az emlékezésre, mint közösségformáló gyakorlatra hívta fel a figyelmet. A Nógrádmegyeren létrejött emlékezeti hely és a hozzá kapcsolódó közösségfejlesztés, közösségszervezés nemcsak múltidézés, hanem társadalmi részvételen alapuló közös alkotás: roma és nem roma emberek együtt írták újra a helyi történelmet, és ami nagyon fontos: saját tapasztalataik alapján. 

A folyamat az 1Magyarország Egyesület kezdeményezésére indult el, de nem kívülről érkezett. Az egyesület egyik alapítója helyi kötődésű, maga is Nógrádmegyeren nőtt fel, így a kezdeményezés belső, személyes és közösségi tapasztalatból táplálkozott. A  legfontosabb azonban, hogy maga a közösség hozta létre azt az emlékművet, amely a Szegkovács Termelőszövetkezet dolgozóinak állít emléket, és ők adták ki a helyi roma polgárosodás történetét feldolgozó könyvet is (Roma polgárosodás Nógrádmegyerben – Egy szegkovács kisipari termelőszövetkezet históriája 1951–1991). Erről a folyamatról szólt a beszélgetés. Mindezt saját forrásból, közösségi gyűjtés révén valósították meg. Gyakorlatilag létrehozták a saját emlékezet politikai intézményüket, tudást dokumentáltak, és emlékezeti helyet alakítottak ki saját forrásból. 

Ez az, amikor az emlékezés nem kívülről jön, hanem belülről fakad, és belülről is válik hitelessé. Nem projekt, nem időszakos beavatkozás, hanem a közösség saját társadalmi gyakorlata, amelyben az emlékezés a cselekvés alapjává válik. Ez a megközelítés szerintem túlmutat az emlékezetpolitikán: közösségi identitást épít, önreprezentációt és hosszútávon önálló érdekképviseletet tesz lehetővé. Nem kívülről irányított folyamat, hanem belülről fakadó, hiteles megszólalás. Ebben a közösség nem csak résztvevő, hanem alkotó és fenntartó is. Valóságformáló eszköz, amely a gyakorlati emancipációt szolgálja. 

Nemcsak romákról szól, hanem emberekről, egy-egy településről, közös emlékezetről és közös jövőről. Ez a folyamat nemcsak múltat idéz, hanem közösséget épít. És ez az, amire ma különösen nagy szükségünk van. 

Mit tanulhatunk ezekből az eseményekből?

Azt, hogy a roma jelenlét önmagában nem garancia a valódi részvételre mert ahhoz tér, jog, bizalom és partnerség is kell. Ahol ez hiányzik, ott a roma megszólalás könnyen illusztrációvá, díszletté válik. Ahol viszont megvan a bizalom, a szándék és az együttműködés, ott nemcsak részt veszünk, hanem alakítunk is.

Ezek az események megmutatták, mennyire fontos, hogy ne kívülről, hanem belülről épüljön a diskurzus.  Fontos, hogy  a roma jelenlét ne utólagos kiegészítés, hanem kiindulópont legyen. Az  inklúzió ne eszköz, hanem működésmód legyen,  nem másokért, hanem mindannyiunkért. Igazából  erről szólna az inklúzió, ha valóban működne. 

Ha már a jelenlét ilyen kulcsszerepet kap, akkor érdemes arról is beszélni: kikkel, hogyan, milyen alapokon lehet hiteles együttműködéseket építeni a roma közösségeket érintő ügyekben.

Ajánlás – Inklúzió roma témákban: hiteles jelenlét és partnerség

Egyre több cég és intézmény építi be stratégiájába a DEIB (sokszínűség, esélyegyenlőség, inklúzió és közösségi érzés) és ESG (környezeti, társadalmi és irányítási) szempontokat.
De az igazi kérdés nem az, hogy beszélünk-e róla – hanem az, hogyan és kikkel.

Az inklúzió akkor válik valódivá, amikor nem a célcsoportok helyett beszélünk, hanem közösen gondolkodunk, tervezünk és cselekszünk velük.
Ennek már most is vannak működő, hiteles példái – olyan romák által vezetett kezdeményezések, amelyek nemcsak értéket, hanem szakmai és közösségi tudást is képviselnek.

Az Uccu Alapítvány olyan üzleti csomagot dolgozott ki, amely kifejezetten a munkahelyi inklúziót és a roma munkavállalók befogadását segíti. Több mint 15 éves tapasztalatuk van a roma–nem roma párbeszédek területén, fiatalokkal, cégekkel, intézményekkel dolgoznak – nem róluk, hanem velük, közösen.

A Sheja Consulting olyan DEIB-tréningeket és szervezetfejlesztési folyamatokat kínál, amelyek nemcsak láthatóságot adnak a sokszínűségnek, hanem a szervezeti struktúrák és hatalmi viszonyok mélyebb megértésére is épülnek. Kritikus gondolkodás, tapasztalati tudás és közösségi szemlélet jellemzi a munkájukat.

A Bura Galéria egy olyan kortárs kulturális tér, ahol a roma művészet, közösségi emlékezet és társadalmi kérdések párbeszédben és közös alkotásban jelennek meg. A művészet itt nem illusztráció – eszköz, nyelv és állítás.

A Független Színház roma közösségek történeteit viszi színpadra, nem kiszolgálva az elvárásokat, hanem új szempontokat mutatva. Előadásaik társadalmi beavatkozások, amelyek kérdeznek, reflektálnak, megszólítanak.

A Roma Sajtóközpont által indított RomaPlay egy kreatív médiaplatform, ahol roma emberek vizuális és filmes eszközökkel mondják el saját történeteiket. Ez a tér az önreprezentációról szól: nem valaki más által mesélt roma valóságról, hanem a saját hangunk általi képviseltről.

1Magyarország Egyesület közösségszervezésen, társadalmi részvételen és helyi igazságosságon alapuló kezdeményezéseket működtet. Roma és nem roma emberekkel együtt dolgoznak hosszú távon, közös döntéshozásra és önképviseletre építve. A Nógrádmegyeri emlékezeti hely és közösségi könyvkiadás csak egy példa arra, hogyan tud egy helyi közösség saját története és jövője fölött valódi kontrollt gyakorolni – nem projektként, hanem élő társadalmi gyakorlatként.

A miskolci Episztémé Egyesület helyi roma közösségek tudásán, tapasztalatán és részvételén alapuló kezdeményezés. Oktatással, közösségi programokkal, női szerepvállalás erősítésével és kritikai gondolkodással dolgoznak azért, hogy a romákról ne kívülről alkotott kép legyen, hanem belülről jövő hang. Munkájuk hiteles, érzékeny és régiós szinten is példaértékű.

És ez csak néhány példa – a teljesség igénye nélkül.

Mert szerencsére egyre több roma által vezetett, hiteles kezdeményezés van jelen Magyarországon – oktatásban, kultúrában, médiában, civil térben.
A kérdés nem az, hogy vannak-e partnerek. A kérdés az, hogy készen állunk-e valódi együttműködésre velük. Az inklúzió nem kampány. Az inklúzió: közös munka, közös tér, közös felelősség. A lehetőség adott, csak élni kell vele.

Zárógondolat mindenkinek

Azt, hogy a roma jelenlét önmagában még nem jelent valódi részvételt. Ehhez tér kell, bizalom, jog, partnerség és hit, hogy van értelme a közös munkának. Ahol ez hiányzik, ott a roma hang díszletté válik. Ahol viszont megvan a bizalom és a valódi együttműködés, ott nemcsak részt veszünk, ott formálunk is.

Ezek az események emlékeztettek arra, mennyire fontos, hogy a diskurzus ne kívülről, hanem belülről induljon. Arra, hogy a roma megszólalás ne utólagos kiegészítés, hanem kiindulópont legyen. Arra, hogy az inklúzió ne eszköz, hanem működésmód legyen, nem másokért, hanem mindannyiunkért.

Ezt magamnak írtam és minden romának, aki érti, miért fontos, hogy a saját hangunkon szólaljunk meg.

Meg kell tanulnunk úgy beszélni a cigányságról, hogy közben nem szelídítjük meg magunkat. Nem idomulunk, nem „tálaljuk magunkat szebben”, hogy befogadhatóbbak legyünk.
A roma közösség nem egyszólamú, de ettől még egymás mellé tudjuk tenni a hangjainkat. Vannak különböző nézőpontok, élethelyzetek, tapasztalatok és épp ettől teljes a kép. Nem kell, hogy „egy hangunk” legyen, de  jogunk van, hogy mi magunk szóljunk, ne mások helyettünk. 

Ezért számunkra a „Semmit rólunk nélkülünk” nem szlogen.Ez minimum kell, hogy legyen. Ehhez nem csak elég beszélni, hanem cselekedni kell.
Kiállni. Megszólalni. Írni. Nem visszalépni. Nem belesimulni.
Nem újrajátszani azt a szerepet, amit kiosztottak ránk.

Nemcsak azért, mert így igazságos. Hanem mert minden más út lássuk be zsákutca. Ha a roma közösségekről nélküle beszélnek, az nem segíti a roma fiatalokat, nem hoz öntudatot, nem támogatja az emancipációt,
nem erősíti a közösségi vagy egyéni érvényesülést – legyen szó értelmiségiekről, munkavállalókról, művészekről vagy bármilyen társadalmi szereplőről.

Egyszerűen nincs hatása, sőt: visszatart. Mert nem lehet elfelejteni: nélkülünk ne kezdjenek rólunk beszélni. Ha zsidó közösségről lenne szó, ez fel sem merülne. Ez az, amit el kell érnünk.

Mindeközben pedig ne felejtsük el: nem vagyunk versenyben egymással. Minél többen szólalunk meg, minél több helyen, annál hangosabbak, láthatóbbak és erősebbek leszünk. Támogatnunk kell egymást. Erősíteni egymás munkáját mert ez nem egyéni karrierek terepe, hanem közös felelősség.