Csendes egyetértés a kirekesztésben – romáknak nincs helyük ebben a rendszerben

A romák társadalmi reprezentációjának helyzetén sokat gondolkodom mostanában, főként azon, hogyan jelenünk meg a nyilvánosságban, különösen a politikai térben és a médiában. Sajnos szinte minden hétre jut egy újabb cigányozás, egy újabb bántó, leegyszerűsítő vagy megbélyegző megnyilvánulás.

Ezért most egy háromrészes írássorozatba kezdek, amelyben ezt a reprezentáció kérdéskörét járom körül, ahogyan én látom, ahogyan én megélem. Fontosnak tartom, hogy ne csak arról beszéljünk, mit mondanak rólunk mások, hanem arról is, hogyan jelenünk meg saját magunkként. A reprezentáció nemcsak az, amit a politika vagy a média rólunk állít, hanem az is, amit mi mutatunk magunkról.

Az írások három témát érintenek majd:

1.     a politikai térben való megjelenést,

2.     a médiában való jelenlétet, és azt, hogyan formálja ez a rólunk kialakított képet,

3.     valamint a roma önreprezentációt – társadalmi és kulturális értelemben.

 

Nem vagyok politikus, kutató vagy elemző. Egyszerűen csak egy civil ember, aki roma és magyar állampolgárként él ebben az országban, és aki a saját tapasztalataiból, a környezetében látottakból indul ki. Fontosnak tartom kimondani: a romákról szóló közbeszédet – azt, ahogyan rólunk beszélnek, vagy éppen hallgatnak – nem lehet leválasztani arról a politikai közegről, amelyben ezek a mondatok, döntések vagy ígéretek megszületnek. Ezek nem elméleti kérdések. Mindez hatással van arra, hogyan élünk, milyen lehetőségeink vannak, és arra is, hogyan néznek ránk mások ebben az országban. Éppen ezért kezdem a politikai térrel. Mert itt dől el, hogy kinek van beleszólása, kinek van hangja, és kinek nincs. Ha a politikában nincs valódi jelenlétünk, akkor máshol is nehezebb megszólalni vagy érvényesülni. Ez az alapja mindennek, innen indulnak el a társadalmi viszonyok, és sokszor itt is akadnak el. Az, ahogyan jelen vagyunk, vagy ahogyan jelen vagyunk hagyva a politikában, nem csupán döntéseket befolyásol, hanem formálja azt is, hogyan látnak minket a társadalom többi tagjai. Ez a kép pedig hatással van minden más térre is, legyen az iskola, munkahely vagy akár a média.

Ezért nem mindegy hogyan, és mennyire vagyunk jelen ebben a térben, mert a politikai láthatatlanság nemcsak jogfosztottságot, hanem társadalmi elnémítást is jelent. Egyre erősebben érzem: amit cigány emberek tapasztalnak ebben az országban, az nem jelenik meg elég világosan a közbeszédben. Túl sok a kampányízű megszólalás, a látszatintézkedés, a jól hangzó ígéret, de ezek mögött ritkán van valódi szándék vagy következetes munka. Elegem van a folyamatos ígérgetésekből, miközben a romák valódi ügyei rendre háttérbe szorulnak. A képviselet és a reprezentáció hiánya nemcsak egyéni sorsokat érint, hanem azt is, hogyan lehet méltósággal érvényesíteni az érdekeinket ebben a társadalomban.

Miközben mindezen gondolkodom, újra meg újra felmerül bennem a kérdés: mit kellene végre tennünk? Mitől változhatna meg mindez?

Ezekre még én is keresem a választ, de abban biztos vagyok, hogy a hallgatás, a tétlenség és a várakozás semmiképpen nem megoldás és nem is visz előre. Itt az ideje, hogy közösen kezdjük el keresni és megfogalmazni a saját válaszainkat. Amit itt leírok, az az én nézőpontom, abból születik, amit látok és tapasztalok nap mint nap, de remélem, sokan magukra ismernek benne.

Nem kell politikai szakértőnek lenni, hogy észrevegyük, van egy kimondatlan egyetértés Magyarországon, amit egyik politikai oldal sem fogalmaz meg nyíltan, de mégis, mintha mindenki betartaná: a romáknak ne legyen valódi képviselete, ne legyen erős hangja, és főleg ne legyen tényleges beleszólása a döntésekbe. Ebben nemigen látni különbséget jobb- és baloldal között. Ki-ki a maga módján, a saját eszközeivel igazodik a többségi társadalom elvárásaihoz, nagyon gyakran a mi kárunkra.

De mit is jelent ez a gyakorlatban? 

A jobboldal nyíltan használja a romákat bűnbakként. A Miniszterelnök nem egyszer utalgatott a romákra, amikor a „dolgozó embereket” védte a „segélyből élőkkel” szemben. “Ha cigánygyerekek potyognak az égből”.... mondata, ami nem„csak egy szólás”, hanem egy évszázados beidegződés, ami újra és újra megerősítést nyer, amikor a hatalom ilyen nyelvet használ. Lázár János is folyamatosan tesz megbélyegző kijelentéseket, amire most is példa volt a hetekben, és ezzel persze nem értünk a végére, csak felvillantottam párat, de már ez is jól reprezentálja a jobboldal gondolkodását. Nincs kétség ezek a kijelentések legitimizálják a cigányellenességet. A „dolgozó emberek” kontra „segélyből élők” szembeállítása régóta visszatérő eleme a jobboldali politikai retorikának. A burkolt üzeneteket mindenki érti: amikor „mi” és „ők” kerül szóba, világos, kikre céloznak. A „cigánybűnözés” toposza időről időre visszaköszön, a közmunka, mint fegyelmező eszköz, vagy a „jog és rend” hangsúlyozása pedig mind azt sugallja: a romák nem egyenrangú tagjai ennek az országnak. 

Mindenki hunyó, a rendszerszintű problémák megoldatlanok

A baloldal sem mentes a felelősség alól, hiszen a roma közösségeket érintő rendszerszintű problémák hosszú ideje megoldatlanok, függetlenül attól, ki van épp hatalmon. A baloldal gyakran a társadalmi igazságosság, elfogadás és egyenlőség nyelvén beszél, de a gyakorlatban sokszor ez is csak a felszínt érinti. Jellemző rájuk az ígérgetés, a szimbolikus gesztusok és a látszat-együttműködések, miközben a valódi, mély társadalmi problémákhoz kevesen mernek érdemben hozzányúlni. Időnként azonban így is kibukik, mi rejtőzik a kijelentések mögött. Gondoljunk csak az eldobott viccelődésre, amit momentumos képviselő hagyott ránk. Majd persze visszavonta, de ez nem humor volt, hanem tanulatlanság, érzéketlenség és felelőtlenség. Ideje lenne végre ezek helyett valódi figyelmet és tiszteletet tanulni. Bár azt hihetnénk, ennek már nincs jelentősége, nagyon is van, mert ezek a mondatok tovább élnek, és láthatatlanul formálják, mi számít elfogadhatónak a romákról való beszédben. Vagy az Újbudai képviselő, aki szemrebbenés nélkül alázta a roma nőket egy napvilágot látott videóban. Ezek azok az esetek, amelyek a nyilvánosság elé kerültek, de remélem, sokan tudják, hogy ezek nem egyedi sztorik.  Inkább egy mélyebb problémára mutatnak rá: hogy az elfogadásról szóló üzenetek mögött valójában hiányzik az igazi elköteleződés.

A valódi viszonyulást talán semmi sem mutatja jobban, mint az, ahogyan a baloldal gond nélkül fogadta be a Jobbikot a közös ellenzéki együttműködésbe, anélkül, hogy érdemben szembenéztek volna a párt korábbi, nyíltan cigányellenes múltjával. A hatalom reménye elég volt ahhoz, hogy az erkölcsi elveket félretegyék. A Jobbik hosszú éveken át nyíltan cigányellenes politikát folytatott: masírozások, uszító beszédek, félelemkeltés jellemezte őket. Ezt mindenki látta, tudta, mégis, amikor eljött az ellenzéki összefogás ideje, hirtelen mindenki megfeledkezett róla. A baloldal gond nélkül fogadta be őket a közös szövetségbe, mintha semmi sem történt volna. Ők már megváltoztak címszóval.  Nem kértek tőlük valódi elszámolást, nem követelték meg, hogy nyilvánosan szembenézzenek a korábbi cigányellenes kijelentéseikkel és politikájukkal. Nem volt sem tisztázás, sem felelősségvállalás, csak a hatalmi érdek számított: kellett a szavazat, kellett a támogatás. Ez jól mutatja, mennyit érnek náluk az elvek: addig fontosak, amíg nem veszélyeztetik a politikai haszonszerzést.

Keserű és ellentmondásos

Sokszor hallom, hogy az elfogadásról, az egyenlőségről meg a kisebbségek védelméről beszélnek – hangosan, határozottan. Ám amikor a romák valós ügyei kerülnek elő, hirtelen csend lesz. A baloldali érzékenység sokszor csak jól hangzó szavak szintjén létezik. Kívülről haladónak, nyitottnak mutatják magukat, de közben elmarad a bátorság, a következetesség, és főleg a valódi elköteleződés. Előkerül pár szimbólum, néhány kampányidőszakos mondat, de mögöttük ritkán van hosszú távú szándék. Közben pedig még mindig sokan erkölcsi fölényből beszélnek, mintha minden rendben volna. Ez az, ami engem a leginkább elkeserit. 

Ez nem csak egyéni érzés. Ha jobban megnézzük a politikai viszonyokat, jól látszik, hogy ez a közöny nem véletlen, hanem nagyon is része a rendszer működésének. Látványosan és határozottan kiállnak más fontos ügyek mellett, de amikor a romák ügye kerül szóba, valamiért mégis elmarad ugyanez a következetesség és bátorság. Itt többnyire csak üres ígéretek hangzanak el, nem követik tettek. Nem pusztán azért, mert ebből a témából nem lehet politikai hasznot húzni, hanem mert egyszerűen nem tartják elég fontosnak. Nem kerül fel a napirendre, nem kap valódi figyelmet. Bármilyen különbözőnek is mutatják magukat a politikai oldalak, érdekeik ebben a kérdésben gyakran találkoznak.

A roma ügyekkel való érdemi foglalkozás 

A roma ügyekkel való érdemi foglalkozás nemcsak politikai bátorságot, hanem szemléletváltást is igényelne, de épp ez az, ami a legtöbbször hiányzik.Ez a minta évtizedek óta ismétlődik: időnként fellángol valami, aztán gyorsan elhal és nem a roma közösség miatt. Gondoljunk csak bele: ha a kiszolgáltatott közösségek – köztük a romák is – egyszer valóban szervezetten, egységesen és következetesen lépnének fel, és követelnék a jogos jussukat, az alapjaiban rengetné meg a jelenlegi politikai viszonyokat. Ez a helyzet sokak számára kényelmetlen lenne és talán épp ezért nem is dolgoztak azon, hogy valódi részvételt és egyenlő jogokat biztosítsanak.

600 év után sem egyelőek az esélyek

Gyakran halljuk: „600 éve élnek itt a romák, mégsem sikerült beilleszkedniük.” Ezzel párhuzamosan újra és újra előkerül a „felzárkóztatás” szó is, mintha ez valamiféle segítő szándék lenne, holott valójában egy olyan szemléletet tükröz, amely a romák hátrányos helyzetét kizárólag egyéni hiányosságként kezeli. Mintha csak rajtunk múlna, hogy hol tartunk. Nem azon a rendszeren, amely évtizedek óta újratermeli a szegénységet, a kiszolgáltatottságot. Ez a rendszer a romák számára alig biztosít valós esélyeket az előrelépésre. Mindez ráadásul nemcsak kizáró, de gyakran asszimilációs elvárásokat is közvetít: mintha a „beilleszkedés” ára az identitás, a kultúra, a különbözőség feladása lenne. De fordítsuk már meg a kérdést: hogyan lehet, hogy 600 év alatt sem sikerült olyan társadalmi és politikai kereteket kialakítani, amelyek valóban egyenlő jogokat és lehetőségeket biztosítanak a romáknak? Hogyan lehet, hogy 600 év alatt nem sikerült ugyanolyan intézményi és kulturális jogállást biztosítani a romáknak, mint a többi, hivatalosan elismert kisebbségnek?

Ez az aránytalanság nem politikai oldalakhoz kötött: kormányok jöttek-mentek, de ebben nem történt érdemi változás. Ha valóban, felelősen foglalkoznának ezzel a kérdéssel, szembe kellene nézniük azzal, amit évtizedeken, sőt évszázadokon át elmulasztottak. Ez a fajta szembenézés sokkal több bátorságot igényelne, mint amennyit eddig láttunk. Abban pedig biztos vagyok, hogy ez egy kényelmetlen terep lenne a politikai szereplők számára.  

Ha a politika rendre kikerüli a felelősséget, akkor nekünk, romáknak kell feltennünk a kérdést: meddig várunk még?

Meddig várunk még a számonkéréssel? Meddig fogadjuk el az üres ígéreteket, a kampányidőszakokra időzített mondatokat, amiket soha nem követették tettek? Meddig engedjük, hogy a nevünkben beszéljenek, de nélkülünk döntsenek?

Itt lenne az ideje, hogy ne csak „meghallgassanak” minket, hanem válaszokat is követeljünk! Itt lenne az ideje, hogy a roma közösség megértse: nem vagyunk egymás ellenségei, nem versenytársak vagyunk, hanem ugyanazért a méltóságért, esélyért, igazságosságért küzdünk. Ebben a harcban a különböző politikai oldalak csak addig tartanak igényt ránk, amíg kiszolgáljuk az ő érdekeiket. Utána marad a megszokott sablon: szép szavak, ígéretek, üres duma.

A valódi változások bonyolultak, időigényesek és politikai kockázattal járnak. Ezért inkább csak beszélnek róluk, de kevesen mernek valóban cselekedni. Szerintem a hallgatás, az elfordulás, a szép szavak mögötti közöny legalább annyira ártalmas, mint a nyílt támadások. Talán még inkább, mert a nyílt ellenségre fel lehet készülni, de a mosolygó közönyre nem.

Fontos lenne végre kimondani: mindegy, melyik politikai oldalról beszélünk, a romák ügye egyiknek sem valódi prioritás. A közösségeket addig tartják fontosnak, amíg politikai hasznot látnak bennük. Ha ez elmúlik, maradnak az üres ígéretek és a nem teljesült tervek. A politika eszközként tekint ránk, ebben egyik oldal sem kivétel és nem is lesz.

Ami talán ebben a legmérgezőbb, hogy miközben mindkét oldal a saját hatalmi játszmáit játssza, a roma közösségek életében alig történik valódi előrelépés. A szegénység, a kiszolgáltatottság, a diszkrimináció, a társadalmi feszültségek továbbra is velünk vannak. A politika díszleteket tologat, látszatmegoldásokkal operál. Ezek nemcsak szociális és gazdasági kérdések. Hiányzik a kulturális elismerés, a beleszólás lehetősége, a saját intézményrendszer is. Hogyan lehetne egy közösség valóban látható és képviselt, ha még mindig nem kapja meg ugyanazokat a jogokat, mint más hivatalosan elismert kisebbségek Magyarországon? Az Alaptörvény ugyan államalkotó tényezőként említi a romákat, de ez a gyakorlatban ritkán jelent valódi megbecsülést vagy beleszólást.

Nem hiszem, hogy nálam lenne minden válasz. Amit leírtam, azt abból szűrtem le, amit én látok, amit megélek, de nem gondolom, hogy ezzel egyedül lennék.
Sokan tapasztalunk  hasonló helyzeteket, felmerülnek hasonló kérdésekkel, és talán ugyanazzal a fáradtsággal vagy csalódottsággal is.

Tudom, hogy a személyes traumáinkat nem lehet egyik napról a másikra feloldani. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy a közösségi sebeket talán nem kellene újra és újra cipelni, lenne mit gyógyítani, jó lenne mást is hátrahagyni, mint a traumáinkat. Nem lenne szabad, hogy minden nemzedék újra a nulláról kezdjen. Intézményeket, lehetőségeket, képviseletet, biztonságot kellene örökül hagynunk. Valamit, ami megmarad akkor is, amikor már mi nem leszünk ott. Ha nem kezdjük el ezt sokkal tudatosan építeni, akkor megint csak körbe járunk, persze nem vagyok naiv. Tudom, hogy valódi politikai akarat nélkül ez majdnem, hogy lehetetlen, de amondó vagyok, hogy cselekednünk kell, nem várni arra, hogy ez az akarat majd megjön. Eddig sem jött meg!  Folyt.köv..