A láthatóság nem jelent egyenlőséget

A mostani írásomban ugyanazt a kérdéskört járom körül, ami eddig is foglalkoztatott: a hozzáférést, a bizalmat, az elismerést – csak most egy konkrét helyzeten keresztül, az adománygyűjtés példáján. Egy nemrég zajlott fundraising tanácsadás során jött elő bennem az érzés, hogy amit sokan alapnak vesznek, az nekünk gyakran már önmagában akadály. Hallgattam az ésszerű tanácsokat, a stratégiákat, és közben egyre világosabban éreztem: vannak olyan nehézségek, amelyek nem oldhatók meg kommunikációval vagy jó tervezéssel. Azt érzem, nem ugyanarról a helyről indulunk. Számomra a támogatáskérés nemcsak egy feladat, hanem egy bizonytalan térbe való belépés. Ahol először még azt is meg kell mutatnunk, hogy jogunk van ott lenni, hogy hitelesek vagyunk. Ez egy tapasztalat, amiről ritkán beszélünk, pedig formálja a lehetőségeinket – különösen, ha egy kisebbségi, marginalizált közegből dolgozunk. Ezt a szöveget még akkor kezdtem el írni, amikor csak a saját dilemmáinkat próbáltam megérteni: miért nehezebb számunkra adományt gyűjteni, és mi van e mögött. Mire elkészült, már egy újabb törvénytervezetről szólnak a hírek, amely a civil szervezetek mozgásterét hivatott ellehetetleníteni. Ettől talán az, amit leírok, sajnos még élesebben láthatóvá vált: nemcsak arról van szó, hogy nehezebb a dolgunk. Hanem arról, hogy a rendszer, amiben dolgozunk, nem egyenlő feltételeket kínál – és most ez a tér még szűkebb lett.

Bizalmi helyzet és hitelesség

Amikor adománygyűjtésről van szó, számomra valójában mindig a bizalom a kérdés. Nem is az, hogy kérhetünk-e – hanem hogy mi történik, amikor megpróbáljuk. Hogy kitől természetes, ha kér – és kitől még mindig magyarázatot várnak érte. Hogy ki az, akit eleve hitelesnek tartanak, és ki az, akinek előbb azt is bizonyítania kell, hogy egyáltalán van helye ebben a térben. Azt látom, hogy hiába dolgozunk következetesen, hiába van módszerünk, hatásunk, eredményünk, a bizalom nem mindenkit ugyanúgy követ. Civilként olyan munkát végzünk, másokkal együtt, ami sokszor az állam feladata lenne. Nem normatívából, nem hatalmi érdekből, hanem emberségből, közösségből, meggyőződésből. Mégsem ez az, ami elsősorban számít. A legnehezebb talán számomra az, hogy még a civil szférán belül sincs mindig egyenlő pálya. Nem ugyanonnan indulunk, nem ugyanazzal a háttérrel, láthatósággal, eséllyel, pedig sokat tettünk azért, hogy társadalmi szinten egy beágyazott szervezet legyünk.  Az a fajta  különbség amit én érzékelek –  egy mélyebb, beágyazott rendszer, ami újra és újra meghatározza, kinek van hangja, helye, súlya. Ahol az egyik szervezet már a sokadik kampányát tervezi, a másik még mindig a küszöbön próbál bejutni. Ez akkor válik igazán érezhetővé, amikor adományozásról van szó, de az is lehet nekem lett most sokkal nyilvánvalóbb. Mert hiába a tudás, a tapasztalat, a történet, a társadalmi hatás – ha nincs mögötte ugyanaz a bizalom, akkor elmarad a támogatás is. Nem azért, mert nem lenne értékünk. Hanem mert nem ugyanaz a tér vesz körül minket, mint másokat. a rendszer máshová helyezi a figyelmet, a hitelességet és ezzel együtt az esélyeket is. Ezért is fontos kimondani: a láthatóság és a támogatottság nem ugyanaz. Lehetünk jelen, lehetnek eredményeink, lehet, hogy sokan tudják, kik vagyunk – de ez még nem jelenti automatikusan azt, hogy mögénk is állnak. A bizalom, a hitelesség, a támogatás – nemcsak azon múlik, mit csinálunk, hanem azon is, honnan indulunk.

Láthatóak vagyunk de, 

2013-ban csatlakoztam az Uccu Alapítványhoz roma moderátorként, 2016 óta pedig vezetem a szervezetet, amely idén októberben ünnepli fennállásának 15. évfordulóját. Azóta sok minden történt. Az Uccu mára hazai és nemzetközi szinten is erős bázissal rendelkezik. Az elmúlt másfél évtizedben fiatal roma moderátorok tucatjai vezettek párbeszédeket iskolákban, közösségi terekben – nonformális oktatási eszközökkel és személyes narratíváikon keresztül. Részt vettünk számos hazai és nemzetközi projektben, és folyamatosan bővítjük a munkánk területeit: oktatási tananyagokat fejlesztünk, kulturális eseményeket szervezünk, új célcsoportokat szólítunk meg. A roma identitások, kultúrák és történelem témáit hitelesen, saját tapasztalatból közvetítjük.

Azt gondolhatnánk: innen már minden könnyebb. Láthatóvá tudjuk tenni a munkánkat. Megmutatjuk, elmeséljük, jelen vagyunk – következetesen. Mégis, a támogatás nem mindig követi ezt a láthatóságot. Mintha az a mélység, ahogy dolgozunk, önmagában nem lenne elég ahhoz, hogy valódi elköteleződés szülessen körülöttünk. Mintha még mindig kellene valaki kívülről, aki előbb megerősíti: igen, ez valóban érték. 

15 éves az Uccu – ennek keretében 15 rendszeres adományozót kerestünk. A kampányt gondosan felépítettük: hírlevél, posztok, átgondolt üzenetek. A követőink számából kiindulva reális volt a cél. De végül csak három új rendszeres adományozónk lett. És ezzel együtt újra felmerült egy régi kérdés: Roma szervezetként kérni tényleg mást jelent? Más térben, más feltételek között próbálunk ugyanazt elérni?

Hitelesség – kinek a hangját hallják meg könnyebben?

Sokszor nem az számít, mit mondunk – hanem hogy ki mondja. Tudom erről már írtam, de muszáj újra és újra. Ha egy nem roma szakember roma ügy mellé áll, gyakran erkölcsi elismerést kap. Ha ugyanezt egy roma ember képviseli – az sokszor „természetesnek” tűnik. Mintha ez lenne a dolga. De ez nem velünk született kötelesség. Ez döntés. Roma szakemberként roma ügyet képviselni nem csak munka. Ez identitás, felelősség, kitettség. Egy olyan döntés, amit újra és újra meg kell hozni – naponta, akár úgy is, hogy közben nem biztos: meghallanak, elhisznek, mögénk állnak. Ez pedig nemcsak a megszólalásainkat érinti, hanem a szervezeti működésünket is. Mert ha a hitelesség egyenlőtlenül oszlik el, akkor a bizalom és a támogatás is egyenlőtlenül oszlik el.

Ez az, ami a kampányainkat visszatartja. Ez az, amit kívülről talán nem látnak – de belülről nagyon is érezzük. Mit jelent ma támogatni valakit – nemcsak szóban, hanem ténylegesen?  És mitől válik valaki „támogathatóvá”? Ki mondja meg? És miért hiszünk neki?

Egy kampány most mindezt újra megmutatta.

 Miközben folyamatosan tanulunk, fejlesztünk, alkalmazunk – a várt eredmény elmaradt.  Számos fundraising képzésen vagyunk túl, megtanultuk, hogyan lehet közösséget építeni, rendszeres adományozókat elérni. A storytelling – azt hiszem – a mi műfajunk: tudunk érzékenyen és hitelesen mesélni. Tudunk kampányt tervezni, stratégiát alkotni, követőket mozgósítani. Jelenleg is dolgozunk ezen szakértők segítségével, és bár ők hisznek bennünk – néha a saját lelkesedésünket egyre nehezebb fenntartani. 2016-ban 800 követőnk volt, ma közel 4000 – de ez mégsem fordul át rendszeres támogatássá. Nem azért, mert nem csináljuk jól. Hanem mert valami mélyebb, rendszerszintű akadály tart vissza embereket a cselekvéstől. Mintha lenne egy láthatatlan küszöb, amit nekünk nehezebb átlépni. 

Módszertanunk hatékonyságát hazai és nemzetközi díjak is elismerik – köztük a rangos Európa Nostra díj. Ez a szakmai értéket igazolja vissza. De a szakmai elismerés nem mindig jár együtt a működéshez szükséges társadalmi bizalommal.
Az, hogy roma szervezetként kevesebb egyéni támogatást kapunk – nem a munkánk minőségén múlik, hanem azon, hogy nem ugyanaz a társadalmi fogadtatás. Más a bizalmi tér vesz körül minket, mint másokat. Miért gondolom így?

Hadd meséljek el egy történetet.

Arról az időszakról tudok beszélni, amiben már vezetőként veszek részt. Folyamatosan próbálkozunk adománygyűjtéssel. Sosem volt könnyű elérni a kitűzött célt – mindig komoly kapacitások mozgósításával sikerült. Folyamatosan fejlődtünk, ma is minden lehetőséget megragadunk a tanulásra és fejlesztésre. De van egy történet, ami különösen megmaradt bennem. 2021-ben elindítottuk a roma lányokról szóló adománygyűjtő kampányunkat. Nem szakmai kritikát kaptunk – hanem gyűlöletet. A kommentek nem a munkánkat bírálták, hanem a létezésünket kérdőjelezték meg:

„Inkább beöntöm a Dunába.”

„Álljatok ki a sarokra és lesz zsozsó…”

„Mars dolgozni!”

„Ne csak a gyerekeket csináljátok halomra.”

És ezek még a „vállalhatóbbak” voltak. Eleinte próbáltunk reagálni. Aztán rájöttünk: nem kell. De attól még hat. Azóta csak erősödött ez a hang – nemcsak az online térben, hanem a társadalmi szintéren is.  Közben a másik oldalon jönnek a kedves visszajelzések: „De szuper, amit csináltok!”, „Már régóta követlek benneteket!” A posztjaink lájkokat, elismerést kapnak,  de amikor ebből támogatás születhetne, valami mégis megtorpan. Mondanom sem kell, hogy idén az adó 1% időszakában is újra előjöttek a régi hangok: “Kérjetek Farkas Flóritól” „Dögevőknek biztos nem!” – ezek a társadalmi megítélésünk tünetei. Nem riasztanak el, de pontosan mutatják, milyen közegben dolgozunk.

Azért vannak támogatóink is, akik mellettünk állnak – hálásak vagyunk értük. De mégis: a gondosan felépített kampányaink valamiért nem mozdítják meg az embereket. Talán azért, mert nem ugyanabból a társadalmi pozícióból kérünk, mint mások?

A roma és pro-roma szervezetek között státuszkülönbségek vannak, amit ki kell mondani. Egy roma szervezet gyakran a saját legitimitásáért is újra meg újra meg kell küzdjön. Egy pro-roma – nem roma – szervezet viszont sokszor eleve nagyobb intézményi bizalmat, hozzáférést és figyelmet kap – még akkor is, ha az ügyet nem saját érintettségéből képviseli. Ez a különbség nem véletlen és nem is semleges. Újratermeli, hogy ki beszélhet, és ki hallatszik. Még akkor is, ha az esélyegyenlőségről és igazságosságról beszélünk.

Nem minden láthatóság jelent ugyanazt – ezt tapasztalatból mondom.

Míg egy pro-roma szervezet láthatósága gyakran pozitív figyelmet, nyitottságot, elismerést vált ki, addig egy roma szervezet megjelenése sokszor inkább óvatosságot, fenntartásokat – néha egyenesen ellenállást. Még akkor is, ha ugyanazt az ügyet képviseljük.

Ez a különbség nem tartalmi vagy vizuális kérdés – hanem társadalmi státuszhoz kötődő bizalmi viszony. Talán ez az, ami közvetlenül befolyásolja az adományozást is. Mert nem elég látszani – a bizalom dönti el, hogy a láthatóság átfordul-e támogatássá. Ebben a rendszerben nem az lesz sikeres, aki többet mutat meg magából – hanem akit a társadalom eleve „támogathatónak” tart.

Sokszor látom ennek a példáit. Egyszerű poszt: „A programunkhoz hiányzik pár millió forint. Segítsetek.” Nincs köré épített kampány, nincs stratégia, nincs megszerkesztett narratíva. Pár nap múlva: „Köszönjük, összegyűlt.”

Ilyenkor megkérdezem magamtól: mi nem tudunk valamit?
Mi hírlevelet küldünk, próbálunk adatbázist építeni, kampányt tervezünk, storytellinget használunk. Tudom a kapacitásunk sem sok, de amit elindítunk, azt megtervezzük. Nemcsak posztolunk – stratégiát csinálunk, újra és újra. Mert azt mondták, így kell és mi komolyan vettük.

De nem működik ugyanúgy. Lehet mondani, hogy ez a „bázis ereje” – de az esetek, amiket látok, nem ezt támasztják alá. Olyan szervezetekről van szó, amelyek hasonló ismeretségűek, hasonló követőtáborral, és sokszor kevésbé aktív online jelenléttel bírnak, mint mi. Mégis: az adomány összegyűlik. Ez nem irigység bennem, hanem egy nagyon is jogos kérdés.

A kívülről jövő hang „objektívebbnek” tűnik? Az érintettség – bármennyire is mély megértést hozhatna – inkább „elfogultságként” jelenik meg? Ezeket a kérdéseket nem a keserűség szüli bennem. Hanem a tapasztalat.  a meggyőződés, hogy ha nem beszélünk ezekről nyíltan, akkor újra és újra csak mi kérdezünk – miközben mások már rég válaszokat kapnak.

Utórezgés – nem ugyanaz a pálya, és ezt ki kell mondani

Tudjuk, mit csinálunk. Van módszerünk, társadalmi hatásunk, eredményeink, elismerésünk. Már nem ott tartunk, hogy bizonygatnunk kellene, érdemesek vagyunk-e támogatásra. De még mindig falakba ütközünk – nem a munkánk minősége miatt, hanem mert maga a rendszer így működik.

Roma szervezetként jelen lenni, kérni, hallatszani – szerintem mást jelent. Ez nem kommunikációs vagy technikai kérdés. Ez társadalmi státuszból fakadó egyenlőtlenség, amely meghatározza, kinek a hangja válik támogathatóvá, kinek adnak figyelmet, erőforrást, mozgásteret. És mindezt most egy újabb, még súlyosabb keretbe helyezi az a törvénytervezet, amely tovább szűkítené a civil szervezetek mozgásterét.

Egy olyan időszakban, amikor a társadalmi bizalomért és a működés biztonságáért eddig is nap mint nap meg kellett dolgoznunk, most az is bizonytalan, megmaradhatunk-e szabadon és függetlenül. A civil szféra egésze nyomás alatt van – de mi, akik amúgy is hátrányosabb pozícióból indulunk, most még nagyobb terhet cipelünk.

Ennek ellenére, mi továbbra is ugyanúgy tesszük a dolgunkat. Képzéseket tartunk, kampányokat építünk, újra és újra nekifutunk, de egyre világosabb: ez nem csak rajtunk múlik. Ez nem egyéni kudarc, hanem rendszerszintű különbség.

Minden civil szervezet törekszik stabil, kiszámítható forrásokra. Mi is. Mert ebből tudjuk fenntartani azokat a tevékenységeket, amelyeket nem lehet pályázatokban mérni, de amelyeknek mély és tartós hatása van. Például az iskolai foglalkozásainkat – amelyek ingyenesek, mert így van értelmük. Ehhez azonban nem projekt, hanem bizalom kell, támogatás. Működési biztonság, ami a mai politikai viszonyok között lehetetlen.

A pályázati források csökkennek, a verseny nő. Ez nem a civilek hibája – sokkal inkább annak a jele, hogy a mozgásterünk egyre szűkül. Különösen azok számára, akik külföldi forrásból, társadalmi igazságosságért dolgoznak. A kérdés tehát nem az, hogy jelen vagyunk-e – hanem az, hogy mikor kapunk valódi figyelmet, bizalmat és tényleges teret. A döntéshozatalban, a források elosztásában, a társadalmi narratívák alakításában. Mert amíg ezek az egyenlőtlenségek csendben újratermelődnek, addig épp azok maradnak a peremen, akik a legközelebb vannak azokhoz, akikről mindenki beszélni akar.