Narratívák a valóságból

Az elmúlt hetekben több olyan eseményen is részt vettem. Ez most egy nem annyira rövid reflexió mindarra, amit az elmúlt időszakban tapasztaltam. Voltam beszélgetőpartner, voltam résztvevő, figyeltem, jelen voltam. Sokszínűségi fesztiválon, könyvbemutatón és egy közösségi emlékezeti esten keresztül láttam, hogyan jelenik meg, vagy éppen hiányzik a roma önreprezentáció. Most elmondom, mit láttam, mit éreztem, és hogyan gondolom, hogy valódi, részvételen alapuló roma reprezentációt lehet építeni mindezt hitelesen, méltósággal, együttműködésben, de nem helyettünk. Előre szólok kicsit hosszú lett, de érdemes elolvasni.  Jelen vagyunk vagy mégsem? A megszólalás helye üres.  Előfordul, hogy civilek, kutatók, médiában dolgozó szakemberek és más szereplők szólnak roma témákról. Van, hogy jó szándékkal, van, hogy nem tudni pontosan, milyen szándékkal. Ami viszont gyakran közös ezekben a helyzetekben: a romák hiánya a döntéshozatalban és a megszólalásban. A diskurzus sokszor zajlik rólu...

A mostani írásomban ugyanazt a kérdéskört járom körül, ami eddig is foglalkoztatott: a hozzáférést, a bizalmat, az elismerést – csak most egy konkrét helyzeten keresztül, az adománygyűjtés példáján. Egy nemrég zajlott fundraising tanácsadás során jött elő bennem az érzés, hogy amit sokan alapnak vesznek, az nekünk gyakran már önmagában akadály. Hallgattam az ésszerű tanácsokat, a stratégiákat, és közben egyre világosabban éreztem: vannak olyan nehézségek, amelyek nem oldhatók meg kommunikációval vagy jó tervezéssel. Azt érzem, nem ugyanarról a helyről indulunk. Számomra a támogatáskérés nemcsak egy feladat, hanem egy bizonytalan térbe való belépés. Ahol először még azt is meg kell mutatnunk, hogy jogunk van ott lenni, hogy hitelesek vagyunk. Ez egy tapasztalat, amiről ritkán beszélünk, pedig formálja a lehetőségeinket – különösen, ha egy kisebbségi, marginalizált közegből dolgozunk. Ezt a szöveget még akkor kezdtem el írni, amikor csak a saját dilemmáinkat próbáltam megérteni: miért ne...

Ez egy történet az életemből. Nem a hely a lényeg, és nem is a konkrét szereplők. A lényeg a folyamat. Az, ahogyan az ember hisz valamiben, dolgozik érte, majd szembesül vele, hogy időközben az irány megváltozik, és közben kiderül az is, hogy nem mindenki játszik nyíltan, tisztességesen. Ahhoz, hogy tisztán lássunk, fontos, hogy részben megosszam a történéseket is. Nem elégtételnek szánom ezt az írást. Inkább saját tanulságnak. Feldolgozásra, megértésre és a rendszer hibáira való figyelemfelhívásra. Ez az én leckém, és mint minden nehézség, ez is formál engem, hozzám ad valamit, még akkor is, ha a felismerésig vezető út fájdalmasan nehéz, fárasztó volt és azt hiszem még mindig tart. Azt remélem, hogy a nehézségeim nem elvesznek tőlem, hanem erősebbé tesznek, csak idő kell hozzá, hogy ezt megértsem. Ez a történet erről szól. Arról, amit megéltem és arról milyen hatással volt rám. Az én nézőpontom, az én szememmel. Egy lecke az élettől arról, hogyan tanultam meg még jobban tisztelni mag...