Nem kiváltság, hanem jogosultság!

Sziasztok! 

A blogom címe: Narratívák a valóságból. A címválasztásom nem véletlen.  A saját valóságomat írom meg.  Nem célom bántani senkit, és nem általánosítok. Voltak és vannak jó tapasztalataim is – szerencsére sok, de az elmúlt hónapok eseményei túl gyakran okoztak álmatlan éjszakákat. Most úgy éreztem, elérkezett az a pont, amikor már nem maradhat bennem minden. Egyszerűen szeretném kiírni magamból azt, amit egyre gyakrabban érzek abban a reményben, hogy nekem is segít, és talán másokkal is beszélgetést indíthat el. Mert amit megélek, az fárasztó. Néha unalmasan ismétlődő. Máskor dühítő. Egy olyan mechanizmus, ami újra és újra előkerül a munkámban és az életemben egyaránt.

Bizonyíték a bizalommal és elfogadással szemben.

Újra és újra bizonyítanom kell ott, ahol másoktól elég a bizalom.  Hol burkoltan, hol egészen nyíltan éreztetik velem, hogy valamit még igazolnom kell. Mindezt annak ellenére, hogy sokat dolgoztam, dolgozom -és dolgozunk a csapatommal- azért, hogy a munkánk látható, elismert és hatékony legyen.

Roma vs. nem roma vezetői jogosultság

Kilenc éve vagyok vezető, egy olyan oktatási szervezetben, ahol a roma identitás, kultúra, történelem témájával foglalkozunk. Aki ismer, tudja, hogy az életemben a munkám fontos szerepet kap, és részben meghatározza azt is, hogy én ki vagyok. Szeretem a munkám, hiszem, hogy fontos változást generálni, segíteni a roma emancipációs törekvéseket, roma emberként is és vezetőként is.  Ennek ellenére azt gondolom, hogy a munkámban elsősorban vezető vagyok és egyébként roma is. Ez nem ellentmondás, nem különlegesség, és főleg nem kivétel.  Azért vagyok vezető, mert kompetens, elhivatott és felelősségteljes vagyok. Ennyi, vagy legalábbis azt gondolnám, hogy ennyinek elégnek kellene lennie. De sajnos nem így van. Hát, itt kezdődik az, amit én magamban csak „roma paradoxonnak” neveztem el. Romaként és roma származású vezetőként újra és újra azt tapasztalom (és nem hiszem, hogy ezzel egyedül lennék romaként), hogy folyamatosan bizonyítanom kell (kellene). Nem csak a munkám minőségét, hanem azt is, hogy egyáltalán van-e helyem a vezetői szerepben.  Mintha az már önmagában is kérdés lenne, hogy lehet-e roma ember vezető? Miközben ugyanez nem roma vezetők esetében fel sem merül. Elég, ha jelen vannak. Tőlem, tőlünk, viszont újra és újra elvárják, hogy bizonyítsuk méltók vagyunk a pozíciónkra, megbízhatóak vagyunk, és őszintén?  Ez rettenetesen kimerítő és dühítő! Vannak akik burkoltan, finoman, vannak olyanok is akik ezt célzottan teszik és vannak akik ezt nem tudatosan csinálják. Nekem kellene állandóan bizonyítani? Hát én meg tudom, hogy mit nem akarok. Én nem akarok folyamatosan magyarázkodni vagy bizonygatni semmit. A munkám – a közös munkánk és eredményeink a csapatommal – önmagáért beszél. A tetteink mutatják meg, hogyan dolgozunk és nem a származásunk.

Meddig kell ezt még magyarázni?

Tudom, hogy ez nem rólam szól, hanem azokról, akik kérdőre vonnak, elvárnak, méricskélnek. Mégis, ennek ellenére újra és újra ott vannak bennem a dilemmák, a belső kérdések. Mert sokszor nem is a munkám az, amit megkérdőjeleznek,  hanem engem. A jelenlétem, a jogom arra, hogy ott legyek. Talán ez a legnehezebb.

Hogy mindez szalonrasszizmus? Vagy „csak” a rendszer hozadéka, amiben felnőttünk, amiben sokak gondolkodása kialakult? Talán mindkettő, de az biztos, hogy ez nem egyedi élmény és éppen ezért beszélnünk kell róla. Ráadásul ez nemcsak a roma lét miatt terhelt. Nőként, roma nőként ez még összetettebb. Az elvárások, a sztereotípiák, a láthatatlanság érzése egymásra rakódva nehezedik ránk és bár tudjuk miről szól mégis lenyom. Kívülről ezek a terhek sokszor észrevétlenek nem hangosan jelennek meg, hanem félmondatokban, hangsúlyokban, elszólásokban. Olykor egy apró megjegyzés is elég ahhoz, hogy felismerjem: megint ugyanott tartunk. Nem azért hat rám, mert túlérzékeny lennék, hanem azért mert túl ismerős már a helyzet. Nem elbizonytalanít, inkább kimerít, lefáraszt.

Elindul bennem a jól ismert belső párbeszéd: Megint én szóljak? Megint én mondjam ki? Megint rajtam múlik, hogy észrevegyük, mi történik?

Ez aztán átcsúszik önvizsgálatba. Újra és újra visszapörgetem a helyzeteket. Átgondolom: túl érzékeny vagyok? túl reagálom? 

Miközben pontosan tudom, hogy nem én kezdtem ezt a kérdést. A helyzet kényszerít rá, hogy feltegyem magamnak. Egyébként nem reagálom túl. Ez egy üzenet volt, ami nemcsak nekem, hanem nekünk, romáknak szólt.  Roma származású szakembereknek, vezetőknek. Azoknak, akik ugyanúgy dolgoznak, teljesítenek, értéket teremtenek csak úgy, mint bárki más, csak nekik újra és újra igazolnunk kellene a létjogosultságukat. Nem szeretném igazolni azt, amit másoktól adottnak veszünk, mert a mérce mindenkire egyformán kell, hogy vonatkozzon.

Kettős mérce 

Milyen kép jelenik meg a roma ügyekkel foglalkozó szakember hallatán a társadalomban?   Van-e kettős mérce a roma és nem roma származású szakemberek munkájának elismerésében? Erről (is) ritkán beszélünk nyíltan, pedig fontos lenne. Ez egy kényes kérdés, gyakran sértődést és feszültséget generál. Talán éppen ezért lenne fontos végre őszintén beszélni róla közösen, Az én tapasztalatom, hogy van.

Romaként, roma ügyekkel foglalkozni sokszor nem választásként, hanem inkább kötelességként van kezelve! Mintha ez lenne a dolgunk, hiszen „úgyis romák vagyunk”. Mintha ez sorsszerűség lenne, nem egy tudatos választás, szakmai döntés. Mindeközben, ha ugyanezekért az ügyekért egy nem roma ember dolgozik, azt elismerés, tisztelet, hála övezi. Mintha az nemesebb, értékesebb volna. Mi romák pedig „csak” a helyünkön vagyunk. A mi munkánkat sokszor természetesnek, sőt elvártnak tekintik.  Ha ezt szóvá tesszük, jön a sértődés, pedig nem kérünk többet, „csak” ugyanazt a mércét.

Az ügy önmagában is fontos függetlenül attól, hogy ki képviseli. Természetesen számít, ki áll ki mellette, hiszen a személyes háttér is alakíthatja a nézőpontot, de nem ettől válik hitelessé vagy értékessé egy kiállás. A lényeg az, hogyan képviseli valaki az ügyet, milyen hozzáállással, mekkora felelősséggel, és milyen szándékkal. Ez közös felelősség, szövetségben, egymást támogatva kell kiállnunk érte. Így lehet valódi hatást elérni. Mégis, amikor roma reprezentációról van szó, sokszor azt látjuk, hogy a nem roma vezetők véleménye nagyobb figyelmet kap, az ő elismerésük kerül előtérbe. Ilyenkor a „semmit rólunk nélkülünk” elv nem tud érvényesülni, pedig ennek következetes alkalmazása segíthetne lebontani a kettős mércét. Én nem  „muszájból” vagy kényszerből dolgozom ezekért az ügyekért. Hivatástudatból, elkötelezettségből és szakmai meggyőződésből teszem a dolgom,  ugyanúgy, mint bárki más. Azonos mérce, azonos megitélés szakmai szempontok alapján. Szerintem érdemes lenne mindannyiunknak elgondolkodni: milyen rendszerek, beidegződések és előítéletek működnek még mindig, amelyek miatt – az én esetemben roma vezetőként – nem ugyanonnan indulunk, még akkor sem, ha ugyanannyit vagy épp többet teszünk le az asztalra? A válaszom: nem és ez nagyon nincs rendben. Én nem kérek kiváltságokat, csak ugyanazt a mércét, amit a nem roma vezetők esetében természetesnek tartunk. Nem azért vagyok itt, hogy „megmutassam, hogy a romák is képesek”.   Hanem azért mert kompetens vagyok, megdolgoztam érte, hiszek abban, amit csinálok és fontosnak tartom, hogy képviseljem az ügyet. Ez önmagában elég kellene, hogy legyen, de sajnos nem mindig az. Úgy gondolom, hogy a helyünk nem kiváltság, hanem jogosultság. Ideje lenne, hogy ez végre felismerésre kerüljön azok számára is, akik megkérdőjelezik ezt. 

Miért is?  Mert ha valóban igazságosabb, befogadóbb társadalmat akarunk, akkor elengedhetetlen, hogy minden vezető, döntéshozó és szervezet tudatosan törekedjen arra, hogy a roma származású embereket is ugyanazzal a mércével, ugyanazzal a bizalommal kezelje, mint bárki mást. Nem származás, hanem teljesítmény alapján.  Ez lenne a minimum. Jó lenne törekedni a megértésre, a változásra, a közös megoldásokra. Ez a mechanizmus, ami újra és újra elvárja, hogy nekünk kelljen bizonyítani, miközben a másik fél bizalma adottnak számít nagyon káros. Káros az együttműködésre. Káros a párbeszédre. Káros arra, hogy valódi közösségek, valódi szövetségek szülessenek. Ha tényleg igazságosabb és befogadóbb társadalmat akarunk, akkor itt kell kezdeni: a mércénél. Ott, ahol a bizalom nem kiváltság, hanem alap mindenkinek.

Szerinted hol kezdődhetne el a valódi változás? És hajlandóak vagyunk-e együtt tenni érte? Te mit gondolsz? Beszélgessünk róla.